rejtett igazság vagy bölcsesség spirituális keresése, abból a célból, hogy az egyén egyesüljön az istenivel vagy a szenttel (a transzcendens szférával). A misztika különféle formái minden nagyobb vallásban megtalálhatók, hasonlóképpen az írás nélküli kultúrák sámánista és egyéb eksztatikus gyakorlataiban, sőt a világi élet tapasztalataiban is.
Bár a misztikát gyakran szembeállítják a teológiával, s az előbbit hitelesebbnek, személyesebbnek és szenvedélyesebbnek tartják, a vallási eszmélkedés két formája valójában egymást kiegészítve létezett, gyakran ugyanannak az embernek a gondolkodásában. Ez azonban nem jelenti, hogy a misztikus tapasztalat teológiai megfogalmazásokká redukálható. Éppen ellenkezőleg, a misztikus teológusok a legkifejezettebben hangsúlyozzák, hogy semmiféle teológiai rendszerezés nem határozhatja és nem magyarázhatja meg a misztikus megtisztulás, megvilágosodás és egyesülés páratlan élményét.
A vallások között talán a hinduizmusra jellemző a leginkább a misztikus szemlélet. A hindu vallásgyakorlat legfőbb célja az aszketikus móksa ("fölszabadulás"; lásd ott), melyet nemcsak a nyugati kutatók tanulmányoztak, hanem a hindu mesterek is. A jóga (lásd ott) legalább részben azt mutatja, hogy a hagyományos hinduizmuson belül kialakult egy sajátos misztikus technika, mellyel a kiválasztott kevesek elérhették a misztikus felismerések szintjét (bár elvben ez sokak osztályrésze lehetne).
A jógatechnikák azokhoz a hagyományos hindu tanításokhoz kapcsolódnak, amelyek az egyéni léleknek a Mindenben való feloldódását taglalják. A hindu misztika más formái személyesebbek, a hívőt a hindu pantheon valamelyik istenéhez kötik (pl. Krisnához vagy Sivához), míg más utak a passzív hitet hangsúlyozzák, amely lényegét tekintve bizalom, valamint önmagunk megadása a végső valóság kegyelmének és erejének.
A buddhizmus különféle irányzataiban közös a meditáció és kontempláció fontossága, mert ez vezet a nirvánához ("kioltás"), de mindegyik buddhista hagyomány a maga sajátos módján értelmezi ezt a célt. Mégis kiemelkedő az irányzatok közül a vadzsrajána és a zen (lásd ott). A vadzsrajána vagy tantrikus buddhizmus tibeti követői a jóga fegyelmét összekapcsolják az abszolútum eszméje köré épülő filozófiával és egy bonyolult, szimbolikus nyelvezettel; céljuk a misztikus eksztázisba jutás. A japán zent gyakorlatiassága és tényszerű kifejezésmódja miatt gyakran a buddhista miszticizmus ellenpólusaként értelmezik, de a pradzsnyá ("felsőbbrendű intuíció") kultusza - szemben a részleges tudással - elárulja, hogy a zen is a misztikus gondolkodásmóddal rokon.
Akárcsak a buddhizmuson belül a zen, az iszlámban fellépő szúfi misztika is azoknak a gyakorlati vallási igényeit elégítette ki, akik nem érték be a hagyományos válaszokkal. A szufizmusban teljesedett ki néhány olyan misztikus tendencia, mely kezdettől fogva jelen volt az iszlámban. A szúfi misztika - egyebek közt a keresztény misztikához hasonlóan - a részegségnek, valamint a menyasszony és a vőlegény szerelmének a metaforájával fejezi ki magát - ezt a nyelvezetet nem könnyű összeegyeztetni az Allah korlátlan uralmát és transzcendenciáját hangsúlyozó Koránnal. Ugyanakkor a misztika hozzáférhetőbbé tette az isteni valóságot azoknak, akik túl szigorúnak és távolinak érezték a Korán "teljesen más" Istenét.
A zsidó misztika a bibliai próféták látomásaiban és a Biblia utáni judaizmus apokaliptikus képzeletvilágában gyökerezik. A misztikus zsidó hit és gondolkodás legjellegzetesebb és legmélyebb típusa és terméke a Kabbala (lásd ott). Ennek legfontosabb része a XIII. század végén született Széfer ha-Zóhár ("Zóhár - A ragyogás könyve"). Ez leírja Isten hatalmát és belső életét, kifejti azokat az alapelveket és parancsolatokat, amelyek betartásával az igaz hívő visszanyerheti Istenhez tartozását (devekut), amely a bűnbeeséskor veszett oda. Ezen a zóhári bölcsességen alapul a későbbi zsidó misztika. Főként haszid formájában (lásd haszidizmus) gyakorolt nagy hatást az egyszerű emberek hitére és vallási életére. Martin Buber-féle megfogalmazásában a keresztény és a világi szemléletre is hatott.
A keleti misztikára jellemző, rendszerezett ezoterikus hagyományokkal szemben a kereszténység misztikus vonásai a legvilágosabban bizonyos, egymáshoz hasonló jellegű, időről időre fellépő mozgalmakban nyilvánulnak meg. A gnoszticizmus ókeresztény eretnek irányzata az anyagot eredendően rossznak ítélte; valamiképpen a zsidó misztika élt tovább benne, bizonyos zoroasztriánus dualizmussal és más keleti nézetekkel színezve. A kereszténységben alapvető fontosságú Szent Pál és Szent János apostol gyakran spontán és keresetlen "Krisztus-misztikája". Ez a Krisztussal való egyesülésre törekszik, az ő halálában és feltámadásában részesülés útján. Pálnál már nem arról az emberről van szó, akit kortársai "test szerint" ismertek, hanem a megdicsőült Isten Fiáról, akit a Lélek által lehet megközelíteni. János evangéliumának búcsúbeszédeiben (14-16) Jézust távozása után a Lélek helyettesíti, ún. főpapi imájában (17) pedig arról a kölcsönösen egymásban levő lelki egységről van szó, amely az Atyát a Fiúval, az utóbbit pedig a tanítványokkal köti össze.
A III. és IV. századi sivatagi atyák alapozták meg a megvilágosodásra tudatosan felkészítő szerzetesi hagyományt, amelyet a keleti ortodoxia misztikus teológiája az emberi természet átistenítése (theoszisz), ill. az isteni természetben való részesülés (vö. 2Pt 1,4) formájában továbbfejlesztett. Nyugaton Szent Ágoston alapozta meg a latin misztikát, amelyben Krisztus közvetítésével, egyházi és szentségi keretek között érhető el a szentháromsági istenkép helyreállítása a lélekben (deificatio). Keleten is, Nyugaton jelentős hatást gyakorolt Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita negatív misztikája: rendkívül merészen tagadta Isten lényegének a megismerhetőségét, de lehetségesnek tartotta az igazi istenkapcsolatot minden pozitív elképzelés feladása árán. A középkori misztika legnagyobb alakjai keleten: Simeon, az Új Hittudós, Grégoriosz Palamasz és a hészükhiaszta hagyomány több képviselője, nyugaton pedig Clairvaux-i Szent Bernát, Assisi Szent Ferenc, Meister Eckhart, Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János, akik közül többen az eretnekség gyanújába keveredtek.
A nyugati filozófia történetében a középkor óta végighúzódik a kozmikus miszticizmus fonala; e gondolatkörnek olyan jeles képviselői voltak, mint Baruch Spinoza és Johann Wolfgang von Goethe. Nézetük úgy summázható, hogy a gyakran értelmetlennek és fenyegetőnek látszó világmindenségben az ember jelentést találhat oly módon, hogy azonosul a kozmosz struktúráival és céljaival, nem feledvén az alázat és az etikus - mások, ill. e célok iránti - elkötelezettség kapcsolatát. Ezt példázzák William Blake mitikus eposzai csakúgy, mint Stéphane Mallarmé rejtelmes tömörségű költeményei. A keresztény misztika szuggesztív kifejezését adta verseiben a magyar Pilinszky János.
Britannica Hungarica Világenciklopédia 2005
© 2005 Encyclopaedia Britannica, Inc.