Minden civilizáció valamilyen formában megfogalmazta az ,,Aranyszabályt'', ne tégy olyat mással, amit nem kívánsz magadnak. Ez értelemszerűen magában foglalja, hogy az ember képes és hajlandó önkorlátozásra. A társadalmi együttélésben az embernek saját vágyai, akarata, tervei megformálásakor eleve tekintettel kell lenni a másikra. Ha a társadalmi szereplők kölcsönösen nem számíthatnak arra, hogy az egyik fél bele tud és akar gondolni a másik helyzetébe, saját álláspontját, cselekedeteit erre figyelemmel alakítja, akkor nem jöhet létre egyensúly a verseny és az együttműködés mint a társadalmi élet egyaránt szükséges elemei között.
Az önkorlátozáshoz nélkülözhetetlen bizalom könnyebben megbomlik egy olyan társadalomban, ahol a politikai, gazdasági, kulturális, stb. hatalom, befolyás újrafelosztása folyik a különböző társadalmi csoportok között, ahol a társadalmi átalakulásban a normarendszer bizonytalanná válik, és nem világos, hogy mi számít érvényesnek és értéknek.
Érdekes módon - történelmi távlatból bizonyára jól meg fogják majd magyarázni az okát - a magyar rendszerváltozásban először gazdasági téren, a privatizáció során érzékelte azt a közvélemény, hogy hiányzik az önkorlátozás, az új vállalkozói réteget a gátlástalanság jellemzi, hogy a várt szociális piacgazdaság helyett vadkapitalizmus köszöntött be. Üzletemberek tapasztalatai alapján megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a piacgazdaság stabilizálódásával a magánszektoron belül, a vállalkozók üzleti kapcsolataiban nagyjából kialakult az a normarendszer, amelyben a versengés mellett már az önkorlátozás, a kölcsönös érdekbeszámítás mozzanatai is helyet kapnak. Sajnos ez a stabilizálódás a társadalmi egyenlőtlenségek európai viszonylatban kirívóan magas szintje mellett jött létre. A társadalom többsége fásultan veszi tudomásul az embernyomorító szegénységet, a kilátástalan élethelyzetek tömegét.
Továbbra is kritikus pont a magánszektor és a közszektor érintkezése, amelynek leglátványosabb megnyilvánulásai a közbeszerzések körül véget nem botrányok. Amellett, hogy a fejlett demokráciák életéből láthatóan a gazdaság és a politika találkozási pontjai örök kísértések forrása, ehhez jócskán hozzájárul a politikai viszonyaink képlékenysége.
A rendszerváltozás után a politikában késleltetve jelentkezett a versengés, az ellentétek kiéleződése, legalábbis a közvéleményben úgy tűnik fel, hogy az utóbbi időkben durvult el a politikai élet. Valószínűbb, hogy a jobb és baloldal társadalmi beágyazottsága erősödött meg, és egy szűk értelmiségi körön túl érdektelen népi - urbánus vita után ma a politikai vezető réteg jobban meg tudja mozgatni a társadalmat.
Ez még persze önmagában üdvös is lenne, de úgy tűnik, hogy a politikai táborok képtelenek feldolgozni azt a lehetőséget, hogy a másik oldallal mint erős alternatívával tartósan számolni kell. A baloldaliak abban a tudatban nőttek fel, szocializálódtak, hogy Magyarországon a jobb oldal retrográd szerepet játszott, ezért erőteljes jelenléte történelmi zsákutcával fenyeget. A jobboldal a szocialistákat a pártállam utódjának könyveli el, akiket ez a tény önmagában alkalmatlanná és hiteltelenné tesz egy demokratikus állam kormányzására.
Az idő múlásával ezek az aggályok a politikai sakkban tartás eszközeivé váltak. Miközben a táborok hangoztatják, hogy egy modern európai jobb-, illetve baloldalt elfogadnának, minden igyekezetükkel benn akarják tartani a másikat a fenti sémákban. A jobboldal nem tud egy olyan szlogent, fogalmat használni, hogy arról egy baloldali médiaszereplőnek ne náci vagy nyilas asszociációja támadjon. A baloldal nem tud egy olyan gesztust tenni 1956-tal, a történelmi múltunkkal kapcsolatban, hogy egy jobboldali kommentár ne tudatná, hogy csak politikai szemfényvesztésről van szó és véletlenül sem őszinte identitáskeresésről.
Úgy tűnik, hogy mindkét nagy politikai tábor csak akkor érezné magát biztonságban, ha a másik fél marginális helyzete mellett domináns pozícióba jutna. Amíg reménykednek abban, hogy a másik fél ereje átmeneti, felmorzsolható, a konfrontálva versengő magatartás az egyetlen ésszerű attitűd, az önkorlátozás pedig az önfeladással egyenlő. A magyar társadalom szerencséjére ezeket a reményeket a társadalmi, politikai folyamatok mindeddig nem igazolták.
Így talán a nem túl távoli jövőben eljöhet az a pillanat, amikor a politikai vezető réteg és a hozzájuk kötődő társadalomtudományi értelmiség, média támogatók felismerik, hogy a magyar társadalom szerkezete, történelmi gyökerei, mondhatni mély áramlatai folytán hosszú távú együttélésre kell berendezkedni. Ebben az esetben viszont már ésszerű mérsékelten konfrontáló versenyre átállni, amelyben az együttműködés elemei is megférnek. Természetesen semmi garancia nincs arra, hogy ami ésszerű, az meg is valósuljon.
Ugyanakkor mindent meg kell tennünk, hogy a politika egy olyan pályára kerüljön, amelyben a versengés, kooperáció és önkorlátozás mozzanatai egyensúlyban vannak. Azt hiszem, nemcsak az én soraimban tengenek túl a politikával foglalkozó sorok, holott a társadalmi élet minden területén értelmezhetőek a verseny, együttműködés, önkorlátozás kérdései. Nem kell bizonygatni, hogy a kultúrától kezdve hány életszféránkat jár át a politika, bevíve a fel nem oldott konfliktusait. Amennyire igaz, hogy egy politikai vezető rétegtől botorság merőben más mentalitást, viselkedésformákat és normákat várni, mint ami az adott társadalmat jellemzi, a kölcsönhatásról sem szabad megfeledkezni. A ,,mediatizált'' világunkban, a kulturális elit, a magas kultúra háttérbe szorulásával sokkal inkább szolgálnak társadalmi modellként, mint valaha.
Az európai uniós tagság kétségtelenül lehetőséget ad arra, hogy egy olyan szervezeti kultúrával szembesüljünk, ahol a kemény versengés, az együttműködés, az ezek összhangjához szükséges önkorlátozás finoman hangolt rendszere működik. Az integráció fejlődésének minden lényeges mérföldkövénél ugyanaz a forgatókönyv játszódott le. Kívülálló megfigyelő mindannyiszor hihette azt a késhegyig menő viták alapján, hogy a tagok érdekellentétein a továbblépés megfeneklik, amikor a legutolsó pillanatban a tagállamok (a nagyok is) belementek annyi kompromisszumba, amennyi elengedhetetlen volt az ügy érdekében.
Az uniós bővítések történetét tanulmányozva azonban egy másik tanulsághoz is el kell jutnunk. Az EU adta lehetőségeket az egyes országok nagyon különbözőképpen használták ki, a jogi szabályozás bizonyos körén túl - szerencsére - automatikus kényszerek nincsenek. Ezért rajtunk múlik, a mi felelősségünk, hogy a magyar társadalom tehertételeivel mit kezdünk. Értelmiségiként annyit tehetünk, hogy igyekszünk megteremteni a társadalmi nyilvánosság, a ,,közbeszéd'' fórumait, ahol kiformálódhatnak azok a garanciák, amelyek mellett nem fizet rá, aki az önkorlátozás elméletileg belátott kötelezettségét vállalja. Így talán feloldható az a dilemma, hogy az önkorlátozás elfogadásának csak annyiban van értelme, ha ezt önmagunkra vonatkoztatjuk, magunkon kezdjük, de rajtaveszthetünk, ha a másik fél nem követi a magatartásunkat. A széles társadalmi nyilvánosság előtt megkötött megegyezés felrúgása már remélhetőleg nem vállalható kockázat.