A kooperáció feltételei csoportok szintjén igen nehezen teremthetők meg, egyszerűen azért, mert a kompetíció motívumai rendkívül mélyen gyökereznek az ember egyéni és társadalmi lelkületében egyaránt. A kiváló szociálpszichológus Roger Brown a csoportok közötti konfliktust egy háromlábú székhöz hasonlította. A metafora mondanivalója, hogy a háromlábú székhöz hasonlóan hallatlanul stabil a csoportok közötti konfliktus mint társadalmi jelenség. Ugyanis az a három láb, amelyen áll igen szilárd, úgy tűnik univerzális emberi jelenség.
Az egyik láb a Sumnertől származó, máig használt kifejezéssel, az etnocentrizmus: amikor a saját csoportunkat a másik csoportnál különbnek, erkölcsösebbnek, magasabb rendűnek tartjuk, s a másik csoporttal szemben a saját csoport javára elfogultak vagyunk. A szociálpszichológia drámai módon bizonyította, hogy amikor egy csoportkategorizáció egy adott helyzetben uralkodóvá válik, akkor egyéb kapcsolatokat keresztül metszve szinte automatikusan létrehozza az etnocentrikus beállítottságot. Tajfelék egymással szoros baráti, iskolatársi, sportköri kapcsolatban lévő tizenéves diákcsoportot ad hoc teljesen önkényesen két csoportra osztottak. Ez bőségesen elegendő volt, hogy az anonim sajátcsoportbeli javára részrehajlók legyenek a srácok az anonim másik csoportbeli rovására, jóllehet nem tudhatta, hogy nem éppen a legjobb barátja-e az a másik csoportbeli, akivel szemben az osztozkodásnál részrehajló. Sőt, olyan dilemma elé is állították a srácokat ebben az alkalmi kategorizációs helyzetben, ahol választaniuk kellett a mindkét csoport együttes javát szolgáló, együttműködő stratégia, és a versengő stratégia között. A pénzt érő zsetonok megosztásakor ugyanis követhették azt a stratégiát, hogy mindkét csoport a lehető legtöbb pénzhez jut a ,,banktól'', de ebben az esetben a különbség minimális lesz a saját és a - hangsúlyozom barátokból álló! - másik csoport között, vagy követhették azt a stratégiát, hogy a saját csoport abszolút értékben kevesebb pénzhez jut, mint az együttműködés esetén, de a saját csoport javára a különbség maximális lehet a másik csoporttal szemben. A srácok többnyire az utóbbi, versengő stratégiát választották.
A másik láb a sztereotipizálás. Talán közhely, hogy a másik csoportról szilárd sztereotípiát tartunk fenn, s a másik csoport tagjait, gyakran a tapasztalatok szelektív értékelésével is e sztereotípia alapján ítéljük meg. Mivel ez a jelenség közhely, engedtessék meg, hogy egy aktuális személyes élménnyel tegyem érzékletessé. Egy szűk jó baráti társaságban rendszeresen összejövünk beszélgetni, vitatkozni. A társaság többségében erősen konzervatív beállítottságú, míg magam erősen liberális felfogást vallok. Egyik heves vita során, ami természetesen eléggé gyakori volt a választások környékén, amikor épp fújtunk egyet, s pihenésképpen kortyoltunk egyet a borunkból, egyik barátom kifakadt: ,,István! Hát látom, hogy neked mi a fontos. Ugyanazokat az értékeket tartod te is fontosnak, mint mi. Az nem létezik, hogy te liberális legyél, ne is akard nekem bemagyarázni.'' Amikor egymással rendszeres személyes kapcsolatban álló barátok között ennyire érvényesül a sztereotipizálás, gondolhatjuk, hogy milyen mértékben áthatja a kevésbé személyes csoportviszonyokat.
A harmadik láb a csoportoknak az a meggyőződése, hogy a javakat a társadalom az ő hátrányukra igazságtalanul osztja el. Természetesen a javak egyenlőtlen elosztása amióta a világ világ fennállt, s eddig csupán utópia volt ennek orvoslása, sőt, nem is látszik olyan perspektíva, hogy ez belátható időn belül megváltozna. Az igazságtalanság érzése mégis szubjektív, s a tényleges helyzettől akár el is térhet. Ez a szubjektív igazságtalanság érzés pedig csak tovább szítja a csoportok szembenállását. Az elmúlt év során kutatóként alkalmam volt az ország tíz különböző körzetében belpolitikai témákról vitacsoportokat vezetni. Az egyik állandóan visszatérő téma az volt, hogy az adott régió mostohagyerek, más régiók rovására igazságtalan megkülönböztetés éri a javak elosztásakor. Nyíregyházán arról panaszkodtak, hogy a tőke, s ez által a munkalehetőség és a jólét csak az ország nyugati felébe áramlik, és a kormány (az éppen aktuális kormány természetesen) nem tesz semmit ennek orvoslásáért. Zalaegerszegen a panasz úgy hangzott, hogy a költségvetés igazságtalanul minden támogatást az elmaradottabbnak tartott keleti régióknak juttat, s ez hátráltatja a térség fejlődését.
Roger Brown háromlábú széke jól írja le a mai, két táborra szakadt magyar társadalom helyzetét, s a kooperáció feltételei tekintetében nem is nagyon késztet optimizmusra. Az együttműködés vagy versengés dilemmájában úgy tűnik a racionalitás, a puszta materiális önérdeknek a felismerése nem elegendő. Az individualista típusú kultúrákban, s a magyar kultúrát inkább ide sorolhatjuk, a versengésnek, annak, hogy a másikhoz képest fölénybe kerüljünk, önmagában igen erős a motiváló értéke. Ha nem tudjuk elérni, hogy az együttműködés két rivalizáló csoport között pozitív érzelmi élménnyé is váljon, akkor a versengés folyamatosan dominál, és konfliktusokban csúcsosodik ki.
A szociálpszichológia klasszikus megoldása arra, hogy a két rivalizáló csoport között az együttműködés pozitív élménnyé váljon, az, amikor olyan helyzetbe hozzák őket a csoportok számára láthatatlan külső erők, amelyet mindkét csoportnak létérdeke megoldani, s csak közös erőfeszítéssel lehetnek rá képesek. Ilyen volt Sheriffék cserkésztáborában a lerobbant busz: a két egymással a tettlegességig szembenálló csoport tagjai kénytelenek voltak vállat vállnak vetve tolni a buszt, s így végül sikerrel megoldani a közös bajt. Néhány ilyen egymást követő alkalom elegendő volt arra, hogy a csoporthatárok fölbomoljanak és a két versengő csapatból egy együttműködő társaság alakuljon ki. Kérdés azonban, mennyire extrapolálhatunk a mai magyar társadalmat megosztó konfliktusra, találhatunk-e olyan fölérendelt célt, ami újra egyesít bennünket. Egy jó kis nemzetközi konfliktus egy szomszédunkkal talán segítene, de ezt az árat nyilván nem szívesen fizetnénk meg. Lehet ilyen fölérendelt célunk az EU csatlakozás. Láttuk azonban Orbán Viktor nyilatkozatának médiabeli kezelésében, hogy ez a cél is kiaknázható a versengés érdekében, s önmagában nem tűnik elegendőnek a két tábor közötti kooperáció megteremtéséhez.
Két stabilan szembenálló tábor között akkor jöhet létre kooperáció, ha a politikai magatartás játékszabályai szilárdan le vannak fektetve, s azoknak mindkét fél elszántan aláveti magát. Az ilyen játékszabályok kikristályosodására, attól tartok, még sokat kell várnunk. Míg azonban a társadalom egésze szintjén okunk lehet arra, hogy a táborok közötti kooperáció tekintetében pesszimisták legyünk, a kisebb közösségek szintjén erre sokkal több esély kínálkozik. A közös érdek felismerése nyomán könnyebb átbillennünk a másik olyan észlelésének alapállásába, amikor a közös vonások dominálnak a különbségek fölött. Talán segíthet a majdani kooperatívabb magyar társadalom megteremtésében, ha a kisebb közösségek együttműködésére tudatosan teremtünk alkalmakat, az együttműködés technikáit pedig segítünk elsajátítani a szocializáció során épp úgy, mint a már működő közösségek életében.
Működhet-e az EU-csatlakozás a két szemben álló politikai tábor között a kooperációt megteremtő fölérendelt célként. E felől a vezető politikusok legfrissebb megnyilatkozásai alapján sem lehetünk bizonyosak. A Népszabadság november 2-i számában nagy interjú olvasható Medgyessy Péterrel és Stumpf Istvánnal. A Medgyessy interjúban a konfliktus a főcímbe került, jóllehet az interjúban nem domináns téma a csatlakozás:
AZ EU-TAGSÁGRA EGYENES VÁLASZT KELL ADNI
A kooperációt a főszövegben is mintegy parancsba adja, követeli Medgyessy, márpedig ez nem az együttműködésre csábító gesztus.
,,- Ebben az ügyben viszont színvallásra van szükség. Nem lehet elvonni a társadalom figyelmét attól az alapkérdéstől: akarjuk vagy nem akarjuk a csatlakozást? Természetemtől ellentétes módon élesen fogom felvetni ezt.
Nincs mód 'egyrészt-másrészt' válaszokra, kétértelmű mondatokra. Az EU- belépéshez a magyar alkotmány módosítására van szükség, ezért négypárti tárgyalásokat kezdeményeztünk. Korábban már a négy parlamenti párt elfogadott egy közös nyilatkozatot, miszerint valamennyien akarjuk a csatlakozást. Ez azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy lesz nemzeti konszenzus. Azt persze természetesnek veszem, hogy az ellenzék teszi a dolgát, és módosító javaslatokkal áll elő. De a dolgok végén igent vagy nemet kell mondani. Lesz egy olyan pillanat, amikor a pártok a társadalom elé állnak, és bejelentik: támogatják vagy ellenzik az EU-csatlakozást.
Azt gondolom, hogy az alkotmánymódosítást minél előbb meg kell tenni. Ezzel is bizonyíthatjuk elkötelezettségünket az Európához való csatlakozás mellett. Megjegyzem, hogy a tízek közül többen már réges-rég elfogadták a szükséges alkotmánymódosításokat. Szomszédaink közül például Szlovákiában. Elfogadhatatlan, hogy egyes magyar pártok kétértelműen politizáljanak ebben. (...)''
Szimptomatikus, hogy a Medgyessyével kb. azonos terjedelmű Stumpf- interjúban nem esik szó az EU-csatlakozásról. Ugyanakkor az ellenzék percepciója az MSZP-ről olyan, hogy nem könnyű elképzelni elmozdulást a korrekt együttműködés kereteinek megteremtése felé.
,,- A Fidesz a parlamenti választások után sem változtatott konszenzuskerülő magatartásán. Emiatt még több ember fordult el a párttól. Nem érezték-e úgy, hogy az áprilisi vereség után be kellene fejezni a konfrontatív politizálást?
- A parlamenti választások idején az MSZP folytatott durva, negatív kampányt, a Fidesz csak a két forduló között vette fel a kesztyűt. A választások után a szocialisták képmutató PR-fogással 'vizet prédikáltak és bort ittak'. Vagyis soha nem látott mértékű tisztogatásba kezdtek az állami tulajdonú gazdasági társaságoknál és a közigazgatás minden szintjén. A parlamenti erőviszonyok alapján mindez a fél ország semmibevételét jelentette. Nem hiszem, hogy ezek a lépések a legjobb ajánlólevelet adták volna a konszenzuskereső politikához. (...) rendkívül aggasztónak tartom a közigazgatás példátlan méretű kriminalizációját. Egyre erősödnek azok a vélemények, amelyek szerint a nyomozóhatóságok politikai megrendelésekre történő felhasználása a pártállami időket idézi. Nem is titkolt cél a polgári kormány szolgálatába szegődött köztisztviselők, gazdasági szakemberek megfélemlítése, hogy egyszer és mindenkorra elvegyék a kedvüket a jelenlegi ellenzék támogatásától. (...)''