minél szélesebb körű közmegegyezés megalapozására alkalmas, politikai, társadalmi,
világnézeti elkötelezettségektől függetlenül vállalható eszmék, etikai maximák
megfogalmazása és egyeztetése;
Az ezredforduló lassan távolodik, vele sok rajongó várakozás, tettrekész nekibuzdulás, kitörési terv merül feledésbe. A huszonnegyedik óra után itt a másnap. A csodákat és katasztrófákat ígérő látnokok rövid pihenőre térnek, a higgadt elemzés lehetőségei az átlagosnál jobbak. Van is mit végiggondolni, fontos dolgok történtek velünk.
A jogállamiság létrejött és megszilárdult. Láttán sokan még ma is alig hisznek a szemüknek, miközben a szocializmus kísérletének nevezett nemzetközi pilótajáték hazai ismeretanyaga a közoktatásból, élményanyaga egyre több korosztály tudatából pereg ki elképesztő gyorsasággal. Helyettük egy másik, évtizedeken át csak álmodott valóság jött közel - mit mondjunk, ez sem minden részletében épületes látvány. Ráadásul mintha benne (értékvilágában, erőviszonyaiban, nemes eszméiben és hazugságaiban) sem igazodnánk el könnyebben, mint a letűnt század megtapasztalt, feledésre érdemes struktúráiban. Talán ezért nem (vagy ezért sem) felesleges a kérdés: milyen felismerésekkel gazdagodtunk, ha a magunk kárán is? Megtanultunk-e olyan leckéket, amelyeket a történelem újra és újra felad azoknak, akik valamilyen oknál fogva kerülik az iskolát és elbuknak a vizsgákon?
Sok jel szerint elfogadtuk, és egyre természetesebbnek tekintjük a jogállamiság kereteit, jól-rosszul alkalmazkodunk az ügyrendjéhez. Ez komoly eredmény, de egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy vágyunk és célunk - a mezőny élvonalában tanyázó, versenytársai által is elismert teljesítményeket nyújtó nemzetnek kijáró jólét és megbecsülés - eléréséhez további eszmékben és azok érvényesítésében is meg kellene egyeznünk. A jogállam ugyanis nem a szándéknyilatkozatok és teljesítmények, önérzetek és tényleges magatartások között feszülő ellentmondások felszámolásának eszköze. Egy fogyatékosságokat, méltatlanságokat, gyarlóságokat elhallgatással, önámítással, a valóságos viszonyok megszépítő értelmezésével elkendőző, sőt azokat újratermelő közmegegyezés kedves lehet azoknak, akik valamilyen partikuláris érdek által vezérelten kialakítják és fenntartják, de a jelzett cél eléréséhez kevés.
Mi lehet a továbbhaladás következő lépése? Vannak-e olyan eszmék, amelyeket a magyar társadalom anélkül hajlandó elfogadni és gyakorlatban követni, hogy rögvest berendezkedne folyamatos megsértésük eltűrésére is? Eszmékben a kínálat gazdag, a választás viszont annál nehezebb, minél egyértelműbb kötelezettségekkel jár valamely etikai maxima elfogadása, és minél ellenőrizhetőbb annak gyakorlása.
A Magyar Pax Romana a maga szerény eszközeivel olyan eszmék felismeréséhez és közmegegyezésbe vonásához kíván hozzájárulni, amelyek társadalmi státustól, vallási meggyőződéstől, világnézettől, pártszimpátiától függetlenül (azoknak ellent sem mondva) fogadhatók el és szolgálhatják a társadalom boldogulását. Ez a szándék vezette annak a 2002 őszén tartott műhelyvitának az előkészítőit és résztvevőit, akik - a következő lépés mérlegelését és megtételét elősegítendő - a versengés és az együttműködés kapcsolatának, a magyar társadalom életében és fejlődésében betöltött szerepének elemzésére vállalkoztak. Három vitaest tárta föl a kérdéskört (Kooperáció és/vagy kompetíció, A kooperáció feltételei, Az önkorlátozás, mint a kooperáció esélye), mindegyiket sajtóelemzés és rövid tematizáló írás készítette elő. Rendre két kérdésfeltáró előadást követően bontakozhatott ki 60-90 érdeklődő jelenlétében a vita, 15-20 résztvevővel[3].
A kiszemelt témakör számos tudományág határterülete[4]. A megvitatás egyik elsődleges célja, a hozzáférhető tudás áttekintése ezért önmagában is kemény kihívás. A témakör feldolgozói ennek tudatában törekedtek két további, sajátos adottság érvényesítésére. Egyfelől (a Magyar Pax Romana nem lévén homogén szakmai egyesület) az elemzések multidiszciplinárisak lehettek, a vitákban a különféle szaktudományos paradigmák és módszerek szimultán alkalmazásától nem kellett elrettenni, ami bizonyos fokú védelmet jelentett az egyoldalú megközelítéssel és belterjességgel olykor együtt járó kockázatokkal szemben. Másfelől, a katolikus, egyszersmind ökumenikus nyitottság a racionalitás következetes fenntartása mellett megengedte olyan, transzcendencia irányában kibontakozó gondolatmenetek kifejtését, amelyek vallásos világképekbe ágyazható értelmezéseket, válaszokat is feltárnak.
A vitaestek célkitűzéseinek tervezési szakaszában négy időszerű követelmény került a figyelem fókuszába:
minél szélesebb körű közmegegyezés megalapozására alkalmas, politikai, társadalmi,
világnézeti elkötelezettségektől függetlenül vállalható eszmék, etikai maximák
megfogalmazása és egyeztetése;
az egyetértés kialakulásának nélkülözhetetlen előfeltételét jelentő szembenézés
saját múltunkkal;
a felvetődő kérdések feldolgozásának tudatos mederben tartása, a vitakultúra
megszokott és megtűrt fogyatékosságainak lehetőség szerinti kiküszöbölése;
a Magyar Pax Romana szellemi irányultságaihoz és kötődéseihez kapcsolódó sajátos
kérdések felvetése és feldolgozása.
A három vitaestet előkészítő elemzések, a bevezető előadások és a viták anyaga (esetenként egymással is versengő vélemények elhangzása és fenntarthatósága) meggyőzheti az olvasót arról, hogy a XX. század társadalmi tapasztalatai jól körvonalazhatók. Számos olyan tanulsága van történelmünknek, amelyet az elmúlt száz év fejleményei megerősítettek, levonásuk nem fenyeget sem térvesztéssel, sem megszégyenüléssel, megszívlelésük halogatása pedig csak számunkra hátrányos. Talán nem egyetlen, hanem több lépés is esedékes lenne a legközelebbi jövőben, de ezek egyike bizonyosan a szabálykövető társadalmi együttműködés és versengés kereteinek megszilárdítása, az erre vonatkozó közmegegyezés tudatos, politikai erőtérben is artikulált vállalása lenne. Néhány további következtetés támpontot adhat a civil törekvések irányultságának optimalizálásához is.
Az előkészítő sajtóelemzés az EU 2002 októberében közzétett országjelentése körül kibontakozott vita tükrében tette érzékelhetővé, hogy a napi politika és a média milyen változatos eszközökkel törekszik és képes is az együttműködés lehetőségeinek elszalasztására, alkalmasint megakadályozására, mintegy kikényszerítve a vagy szerinti választást[6]. A tematizáló írás ezzel szemben mutatott rá arra, hogy a választás kényszeréről az összekapcsolásra való áttérés nem egyszerűen kötőszó-csere kérdése. Az egymásra vonatkoztatottan értelmezett fogalmak tartalmától is függ, hogy kizárják vagy lehetővé teszik-e az és által kifejezett összekapcsolódást.
Tanulságos ebből a szempontból az a gazdasági-társadalmi versengésről és együttműködésről folytatott vita, amely a XIX. század végén bontakozott ki a magyar politikai gondolkodók (Beksics, Tisza István, Károlyi, Gratz és sokan mások) között. Első szakaszában a versenypártiak és a kooperáció-pártiak szélsőséges, ellenfelük elgondolásait a maguk egészében elvető álláspontokra helyezkedtek. A politikai konfliktusok hatására végbemenő tanulási folyamat elvezette a feleket a két elv egyidejű, de korlátozott érvényesítendőségének - az ,,arany középút'' lehetőségének - elfogadásáig[7]. Az e felismerésre alapozható közmegegyezés megteremtéséhez nélkülözhetetlen politikai akarat és erő azonban hiányzott. Más kérdés, hogy Nyugat-Európa is súlyos küzdelmek és áldozatok árán jutott el a szociális piacgazdaságig, a jóléti társadalom modelljéig. Analóg egymásra vonatkoztatottság, feszültség és egymás kölcsönös korlátozásának kényszere ismerhető fel a nemzeti elv és a szabadság elve esetében is. A feszültségek megszüntetése talán nem is lehetséges, mértékének kordában tartására lehet vállalkozni.
Az evolúció (amely a transzcendencia iránt nyitott gondolkodás számára is értelmezhető, mint a teremtés mechanizmusa) jegyében folyó verseny és együttműködés az állatvilágban jól szabályozott. Mindenért kíméletlen verseny folyik, együttműködés csak genetikailag kódolt körben és szűk korlátok között észlelhető. Nincs komoly példa ,,önfeláldozó'' viselkedésre. Számos társadalomkutató szerint az emberi létre is jellemző ez a helyzet, de vannak erős ellenvélemények (és ellenpéldák: véradás, barátságos idegenfogadás). Konszenzus van viszont abban, hogy az emberi élet szerveződési szintjén a csoportszelekció fontos: közös akciók, hiedelmek és konstrukciók köré szerveződnek rendszerbe az egyének.
A csoportok versengése ugyanolyan kíméletlen lehet, mint az egyedé - akár agresszióra is vállalkozik csoportja érdekében az egyébként béketűrő személy. A csoportközi versengés terében olyan ,,fölérendelt célok'' felismerése vezet együttműködéshez, amelyeket az érdekeltek csak összehangolt erőfeszítésekkel érhetnek el. A fölérendelt célok kultúra-függőek, és a jelentősen eltérő kultúrákba ágyazott (például keresztény és iszlám) csoportok számára igen nehéz lehet ilyen célokat találni.
A csoporton belül a kohézió alapja elsősorban az érzelem, nem a logika. A csoportközi szinten a racionalitás válik meghatározóvá. Az elmúlt évtizedekben a csoportméretek csökkenése tapasztalható, atomizálási törekvések morzsolnak fel régebbi struktúrákat, hogy azok tagjait másféle csoportokba szervezzék. A globalizáció dimenziójában érzékelni lehet a verseny és az együttműködés kultúra-függőségét is, miközben mindenütt megfigyelhető a tradiciókból való ,,kiágyazódás''. A közösség-formálódás indítékai közül kiszorul a hagyomány. Az együttműködés korábbi kulturális formáit újra definiáló vallási közösségek alakulnak, ,,telefonszám nélküli'' szerveződések, együttműködések bontakoznak ki ,,internetes'' bázison.
Kelet-Közép-Európában az államszocializmus négy évtizede e folyamatok tekintetében is nehéz örökséget hagyott maga után. A hazai szociológiai elemzések (Hankiss, Csepeli) már a 70-es évek végén jelezték a nem önérdek-vezérelt befektetések alacsony szintje és a kádári konszolidáció televényébe ágyazódó kultúra közötti korrelációt. A korábban felhalmozódott (bizalomban, normákban, tagjaikat támogatni képes kisebb közösségek működésében manifesztálódó) társadalmi tőke felélése folyamatossá vált. A 90-es évek elején lezajlott, heveny ,,eredeti tőkefelhalmozás''[8] sem változtatott ezen az irányultságon. Mivel pedig a magyarországi rendszerváltoztatás átmenetei (államszocializmusból jogállamba, tervgazdaságból versenypiacba) gyorsak voltak, szerves modernizációs folyamatok kibontakozása nélkül került a társadalom igen rövid időn belül posztmodern viszonyok közé.
A jogállam intézményrendszerében a versengés (talán) kultúráltabb, de a gazdasági és szellemi terrénumokért folyó küzdelem annál hevesebb. Régebben is voltak ilyen harcok (például a XIX. század reformerei körében), de a maiak durvasága, uszító jellege kifejezetten csüggesztő. Különösen a szimbolikus értékek körüli összecsapások lehangolóak.
Sajátos szerepet tölt be az ezredforduló magyar társadalmában a politika, amely szinte minden regenerálódási folyamatot átitat, a versengéssel és együttműködéssel összefüggő alapkérdésekben lassan intézményesülő egyetértést rendre megbontja és szétzilálja. A társadalmi folyamatok politikai ,,felülvezérlésének'' mederben tartása nehéz, mert a magyar társadalom ,,alulpolgárosodott''[9], miközben a politika vagyonképzési terep.
Vannak olyan civilizációk, amelyekben kódolva van a konfliktus[10], akár a bukás is. Erről tudni is, beszélni is kellene. A magyar történelem zendülések, ütközetek, csaták sorozata. Történelmi időtávot tekintve is sok a (gyakran önámító) hazudozás[11]. A magyar társadalomban felhalmozódott elhallgatások következményeit nem sikerül a nevelés eszközeivel feldolgozni. A kelet-közép-európai pártállamok összeomlását követő átmenet ,,bársonyos dramaturgiája'' nem tisztítja el a be nem vallott, múltban gyökerező konfliktusok, feszültségek, hazugságok hordalékát.
A társadalmi versengés terepén többnyire nem valódi csoportérdekek jelennek meg, hanem csoportérdekké szervezett egyéni érdekek. A társadalom is, a csoportközi kommunikáció is őszintétlen. A XX. század végére világossá vált, hogy a közgondolkodásban felhalmozódott hazugságtömeg feldolgozatlansága a társadalmi fejlődés komoly akadálya.
A múlttal való szembenézés megkönnyíti annak megértését, hogy miért tudta feldolgozni a spanyol társadalom a saját megosztottságából származó feszültségeket. Nálunk nem volt polgárháború (1956 talán meghozta volna, ha nem külső erő fojtja el). Alighanem ezért maradnak és válnak gumicsonttá olyan témák a politikai mozgástérben, amelyekben tapasztaláson alapuló társadalmi egyetértésnek kellene létrejönnie. Sokat segíthet, ha ismerjük saját viselkedésünk hátterét, ha ,,értjük, hogy miért utáljuk egymást''.
Az EU-integráció ajándék és esély. A versengő csoportok együttműködését kiváltó (ha nem is túlélési, de az életviszonyok jelentős javulása végett komoly közös munkát megkövetelő) ,,felettes cél'' lehet a csatlakozás folyamatában való helytállás. Nem a belépéssel esetleg közvetlenül elérhető előnyök, hanem a politikai elkötelezettségektől független, közös társadalmi érdekek késztethetnek őszinte csoportközi erőfeszítésekre.
Két fontos területen vannak tennivalóink:
a versenytisztesség, a valódi teljesítmény elismerésére való készség
visszaállítása;
az együttműködés becsületének visszaállítása.
Nem valószínű, hogy az EU győz a globális versenyben, de nekünk élhetőbb környezet az európai, mint az ázsiai vagy az amerikai. E területeken a siker előfeltétele valamilyen implicit társadalmi szerződés újraírása.
Tévedés azt hinni, hogy az integráció megoldást hoz a gondjainkra. Olyan közös célokra van szükség, amelyeket a múlt sötét szegleteibe is bevilágítva ismerünk fel. A visszatekintés időléptéke az évszázad, elérkezett az ideje a kiegyensúlyozott elemzésnek. Ennek hiánya a nemzeti kettéosztottság egyik forrása (a másik a megbízható tájékozottság nélküli, gyors ítéletalkotásra való hajlam). Az EU által nyújtott támogatás akkor lehet hatásos, ha párosul a kiegyensúlyozott múltfeldolgozással. Képesek vagyunk erre, az európai kultúrában értéknek tekintik a magyar elemzőképességet.
Az EU-csatlakozás nélkül még rosszabb helyzetbe sodródnánk - rajtunk az múlik, hogy a görög pangás vagy az ír felemelkedés programját választjuk-e. A nem intézményesült struktúrák körében ma is akad több jó példa[12]. Az nem biztos, hogy a ,,zendülési potenciál'' kiélése előre visz, a jelenlegi helyzetben benne rejlik a destruktív kifejlet lehetősége is. Bibó szerint az emberiség története nem csak osztályharcok, hanem kompromisszumok története is. Igaz, hogy bizonyos traumákat racionálisan fel kell dolgozni, de ezeket feloldani többnyire hittel, szeretettel lehet csak. A spanyol példa erről is szól. A Nobel-díjas ,,Sorstalanság'' egyik méltatója szerint a mű talán ilyen értelemben ,,földön kívüli sugallat'' eredménye.
A társadalmi tevékenység szinte minden funkciója elhelyezhető a kompetíció és kooperáció vonatkoztatási rendszerében. A politikusok versengése sem önmagában káros dolog. Azt azonban észre kell venni, hogy vannak olyan funkciók, amelyek ellátása nem versengést, hanem együttműködést igényel. Számos szereplő (tanár, ápoló, szociális munkás, családanya) nem versenyző, és egyszerűen emiatt válik kárvallottjává a versenygazdaság térnyerésének.
Ha a létezés (ha tetszik, a teremtés) kompetitív, akkor jobb belátni, hogy játszmáiban részt kell venni. Ez esetben pedig érdemes megismerkedni a játékelmélet eredményeivel. A politika kompetitív játszma, a politikus a versengés mestere. A politikus egyik legkedveltebb játszmája éppen a célmeghatározás.[13] Vannak azonban kooperatív játékok is és törekedni lehet arra, hogy minél több ilyen játszma alakuljon ki. A minta a zenekari együttműködés lehet. Kompetitív játszmákat könnyen lehet konstruálni, történelmileg létrejött kompetitív helyzeteket viszont nem lehet egyszerű felhívásokkal kioltani. ,,Fölérendelt célokkal'' lehet javítani a helyzeten, de nem lehet bármit (építményt, programot, rendezvényt) politikai döntésekkel ilyen célnak nyilvánítani.
A politikát célszerű elfogadni olyan cselekvésformaként, amely a hatalom erőterében keres megoldásokat a társadalmi feszültségek oldására. Saját logikáján és funkcióján belül a politika is lehet racionális vagy irracionális, helyes vagy helytelen. A ,,kulturális polgárháború'' a politika természetének megfelelő konfrontációnak is tekinthető. A közösségeket jellemző akciók, hiedelmek és konstrukciók a politikai cselekvés keretei között is kialakulhatnak. Ne bűnbakot csináljunk a politikából, értsük meg. Ha kirekesztjük, irracionális formákban küzdi vissza magát rossz helyeken és még érthetetlenebb formákban. A ,,hideg'' polgárháborúban szavak folynak, nem vér, és elhúzódhat, esetleg évszázadokon át. Ugyanakkor egy értelmesen lefolytatott hideg polgárháború is vezethet kiérlelt konszenzusokhoz.
Jézus kifejezetten kooperatív játszmákat ajánlott. Bizonyíthatónak látszik, hogy leleplezett minden nem-kooperatív játszmát, és üzenetének lényege mintha egy univerzális felettes cél - a felebaráti szolidaritás[14] - megjelölése lenne. Egyes konkrét kooperatív játszmák szabályzata talán kikövetkeztethető az újszövetségi evangéliumokból, de valószínűbb, hogy minden korban a társadalmak erőviszonyain és találékonyságán múlik ilyen játszmák kialakulása. A társadalom evolúciója ebben az összefüggésben a felettes célok és elérésüket szolgálni hivatott algoritmusok kísérleti ellenőrzéseként is felfogható.
Van-e egyetértés abban, hogy a csoportoknak első lépésként és őszintén ki kellene nyilvánítaniuk érdekeiket? Vannak-e olyan csoportok ma Magyarországon, amelyek felvállalnak ilyesféle őszinteséget? Milyen árat fizetnek ezért? A Magyar Pax Romana hajlandó lenne-e, képes lenne-e a saját érdekeit, vagy egy keresztény közösség érdekeit őszintén nyilvánossá tenni és deklarálni?
Létre jönnek-e együttműködésre késztető új helyzetek? A XX. század mélyreható elemzése felszínre hozhat-e elszalasztott lehetőségeket, ad-e tanulságokat és segítheti-e új együttműködési lehetőségek felismerését? Milyen összefüggésben van a politikai kompetició és konfrontáció hevessége és kiterjedése az alkotmányozási deficittel?
A majmok viselkedésének tanulmányozása során nyert eredmények közül több is hozzásegíthet a helyes válaszok megtalálásához. A gyakorlati változatok közötti választás sok tényező függvénye[15]. Különösen kényesek azok a kérdések, amelyek a politika terepéről kiszorult társadalmi csoportok, rétegek (nem minden tekintetben reménytelen) helyzetével függenek össze. Figyelmet érdemlő tapasztalat szerint például az alárendeltek összefogása korlátozhatja a dominálók erőforrás-kimerítési lehetőségeit.
A nyelv az emberi kooperációnak is, a konfrontációnak is közege. Megvan a képességünk és a lehetőségünk olyan (tudományos, esztétikai, értelmiségi) diskurzusokra, amelyeket nem itat át politikai érdekérvényesítési szándék.
Ma a magyar társadalom intelligens politikai irányítás nélkül (alkalmasint annak ellenére) birkózik olyan feladatokkal, amelyekre másutt másoknak több ideje volt. Ezek körében használhatná fel a XX. század tapasztalatait, egyebek között azt a belátást, hogy a legjobb törvényhozásnál is többet ér a jó közigazgatás (Szabó Ervin), amelyet depolitizálni lehet.
Kérdés, hogy a XXI. században milyen (időbeni, erőforrásbéli, stb) tartalékai és lehetőségei vannak még a felebaráti szolidaritás maximáját antagonisztikusan kerülő játszmázásnak - itt valószínűleg nincs (itt sincs) helye elsietett, ideologikus válasznak.
A csoportok szintjén nehezen teremthetők meg az együttműködés feltételei. Versengésüknek ugyanis három nagyon stabil pillére van: etnocentrikus beállítódás, sztereotipizálás, hátrányos saját helyzet vélelme. A fölérendelt cél (közös érdek) felismerése vagy elfogadása teszi lehetővé az együttműködést, amely akkor stabilizálható, ha világosak a játékszabályok és azokat a versengők be is tartják. A hazai politikai szereplők számára az EU-csatlakozás 2002. novemberében nem minősült ilyen fölérendelt célnak, elsősorban a pártpolitikai konfrontáció ,,síkraszállási'' kifutópályájaként szolgált.[17]
Az együttműködést célszerű olyan összehangolt, sokféle indítóok nyomán kialakuló cselekvésként értelmezni, amelynek a résztvevők számára többé-kevésbé kiszámítható eredménye van. Ellentéte a harcig is élesedhető versengés, a nyers hatalomgyakorlás, amely - sajátos módon - együttműködéseket hozhat létre, erősíthet meg. Az utóbbiakat számos szempont és feltétel szerint lehet osztályozni; különösen fontos a megosztható hozamokra irányuló, illetve a kölcsönös megértést eredményező együttműködések (Habermas kommunikációra vonatkozó megfontolásaiból levezethető) megkülönböztetése. Utóbbiak a közösségek, hagyományok folyamatos újratermelésének mechanizmusai.[18]
Az együttműködések eredményességének legalább négy, témafüggetlen minimumfeltétele van:
a célok ismertek és elfogadottak,
a célok józan várakozások szerint elérhetők,
az együttműködésnek megfelelő, kényszermentesen elfogadott morális alapjai vannak,
az együttműködést kísérő kommunikáció őszinte és hiteles. Az otthonos, élhető
világ felépítéshez szükséges együttműködések néhány lényeges területe viszonylag
általánosan megfogalmazható:
tudatosság, tájékozottság, nyilvánosság;
A társadalmi tőke kényszerű és önkéntes együttműködések eredményeként halmozódik fel és ad védekező és helyreállító energiát a társadalomnak a forgácsoló hatásokkal szemben. Jó példa a közlekedés. Nem azért közlekedünk, mert kooperálni akarunk; kénytelenek vagyunk közlekedni, és ki kell alakítani olyan szabályokat, amelyekbe a betartásukra vonatkozó bizalom beépül. A szabályok betartásának tudata (tudom, hogy tudod, hogy tudom...) kölcsönös kognitív rendszer, benne értékek, egyéni jogok és érdekek is megjelennek. Az együttműködés helyett a részvétel fejezi ki pontosabban a lényeget, a közösségképződésben a közös értékekre vonatkozó felismerés a legkomolyabb tényező.
A magyar társadalomban a II. világháború után párttag nem az lett, aki egy közösségben eljutott az ateista köztulajdonlás iránt elkötelezett identitástudathoz, hanem az, aki egy tágas politikai térben túlélése lehetőségét felismerve alkalmazkodott a centralizált társadalom tudomására hozott elváráshoz. Sokan le is építették kapcsolataikat. Ma lassú egyeztetési és alkufolyamatok nyomán gyarapszik ismét a társadalmi tőke. Felhalmozásához az önkormányzatok a lakóközösségek szintjén, az egyházak a viselkedésbe beépülő vallási elvek révén járulnak hozzá, gyarló és tökéletlen módon.
A kooperatív magatartás Nyugat-Európában sem mindenütt kiforrott. Egyes társadalmak között és azokon belül regionálisan is jelentős különbségek észlelhetők. A tapasztalat mégis az, hogy az ember elsődlegesen együttműködésre hangolt lény, és inkább az individualitás (a másik emberrel való, belénk épített, ,,együttrezgési'' készség elfojtása) jelent különleges teljesítményt. Ha a bonyolult ügyek rendezéséből hosszú időn át kirekesztett társadalmat magára hagyják, akkor regenerálódni tud. Ma Magyarországon ezt a folyamatot fékezik a politikai és kulturális lengések, ezért lassú a szerves társadalmakra jellemző hálózatok kialakulása.
A kooperáció követelményét többféle módon ki lehet fejezni (kategorikus imperativusz, diszkurziv etika, identitásigény). A katolikus teológiában az Isten- és emberszeretet ez az etikai maxima. A katolikus egyház (és benne a különféle csoportok) működése nem teljesen felel meg ennek a cselekvés fölé rendelt célnak. A rendszerváltoztatást megelőző évtizedekben érthető és kényszerű elkülönülés volt a laikusok, a létezni engedett kisebb (gyakran ,,föld alá szorított'') csoportok és a klérus között is. Ennek történelmi okai 1990-től megszűntek, a választóvonalak azonban nem, sőt sokrétűbbé váltak. A korábban valamelyest együttműködő csoportok ma kevésbé figyelnek egymás tevékenységére. Olykor már a kooperációs készség kinyilvánítása is gyanakvást, elzárkózást vált ki. Mintha hiányozna a mondanivaló világos, szakszerű, morálisan vállalható és őszinte megfogalmazása.
Vannak teológiatörténeti okai is annak, hogy a vallási szervezetek, vagy kifejezetten a katolikus egyház Magyarországon miért olyan mértékben és miért úgy kooperál, ahogy. A XX. századba úgy érkezett a katolikus egyház, hogy csaknem mindent elutasított, amit lehetett. A Pius pápák által meghatározott korszak kiterjesztette a protestantizmussal szembeni ellenreformáció gondolatát az egész modern világra, a demokráciától az emberi jogokon át a tudomány új felfogásáig. A katolicitás - kevés kivételtől eltekintve - egyet jelentett az antimodernitással. Zsinatnak kellett jönnie egy kiegyensúlyozottabb viszony kibontakozásához.
Az elhárítás hagyománya Kelet-Közép-Európában csak megerősödött 1948-tól, amikor úgy tűnt (egyáltalán nem alaptalanul), hogy minden erőt össze kell szedni az egyház-, hit- és Isten-ellenes hatalom nyomásának kivédéséhez. Az elzárkózó hagyomány volt az alkalmas eszköz a külső támadás kivédésére, nem csak Magyarországon, máshol is. Akik ma az egyházi véleményt formálják, azok ezt a teológiai gondolkodást sajátították el.
A rendszerváltoztatás hajnalán az egyházak együttműködési készsége ennek ellenére kibontakozott jónéhány területen[19], miközben persze egymással is versengve szerettek volna újra a réginél is erőteljesebb befolyást szerezni a társadalomban. Ez nem sikerült a remélt mértékben, de ami igen, azt együtt vívták ki. A politikai erőknek is, az egyházaknak is érdeke fűződött az együttműködéshez a politikai biztonság (függetlenség) megteremtésében. A kulturális illetékesség visszanyeréséért folytatott harcban is együtt léptek, lépnek fel az egyházak más kulturális centrumokkal, például a tudománnyal, vagy a médiával szemben.
Lassú tanulási folyamat mentén érzékelhető az érdekvezérelt (de morálisan nem kritizálható) együttműködés. Ennek feltételeit elemezve nem egy elkülönülő egyházat kell elgondolnunk más, egyébként jól működő társadalmi intézmények közegében, hanem egy történelmi és teológiai okokból rendkívül lassan mozgó egyházat egy egyébként meglehetősen zilált és kaotikusan együttműködő társadalmi közegben.
A civil mozgalmak csökkenthetik a jelenlegi demokrácia paradox virtualitását[20]. Arra van szükség, hogy az emberek összeszerveződjenek, kommunikálni tanuljanak, keressék meg szövetségeseiket. Ha a táborok nem kooperálnak, akkor monológok hangozhatnak csak el, és a kooperáció hiánya még nem jelent versengést.
Az együttműködés alapvető feltétele a társak egyenlő partnerként való elfogadása. A korai keresztények mitológiája (... mindenük közös volt...) kissé idealizált, kemény konfliktusaik voltak. Huntington is leegyszerűsít és ideologizál, a komoly törésvonalak nem kultúrák között, hanem azokon belül húzódnak. Általában az erkölcs-orientált csoportok nem képesek/akarnak együttműködni.
Az együttműködés feltételei mellett vannak feltételei a versengésnek is. Két szurkolótábor versengésének futballmeccsen történő megnyilvánulásához szükséges egy magasabb szintű együttműködés - a helyszín és a mérkőzés konkrétságának elfogadása. A versengés előfeltétele a bizalom, gátja lehet a félelem, amely az együttműködésnek is lehet akadálya[21]. A harcnak, a viszálynak kifejezetten közösségteremtő ereje is lehet. A versengéshez és az együttműködéshez egyaránt kell erő, elszántság, áldozatkészség.
A mindennapos együttműködés sem feltétlenül és egyértelműen gyümölcsöző. A házasságterápia egyik irányzata nem kibékülésre tanítja a feleket, hanem konstruktív, ésszerű veszekedésre, álláspontjaik tisztázására, problémáik felszínre hozására. A politikai vagy egyházon belüli vita és konfrontáció talán szükségszerű előfeltétele bizonyos dolgok beérésének. Föl kell túrni az értékek körüli konszenzusokat, meg kell keresni az értékpremisszákat ahhoz, hogy valami új keletkezzen. A magyar társadalom mintha irtózna a vitától, a keményebb elhatárolódástól. Sok ember a kooperációban misztikus értéket lát.
A demokratikus politikai kultúra még nem stabilizálódott. A demokrácia mértéke lenne az időnkénti lemondás készsége. Hiányzik a racionális altruizmus, a megértési szándék és az érdekek elismerése. Néha a másiknak is kell nyernie, és az lenne jó, ha nem alakulnának ki öröklődéssel évtizedes, vagy évszázados erőfölények. Erő is kell ahhoz a nagyvonalú bátorsághoz, amelyik megengedi a másiknak, hogy időnként nyerjen, és őszintén elfogadja az alulmaradást, mert tudja, hogy az időnkénti vereség az életnek gyönyörű élménye[22]. Vajon kik vállalnak ma Magyarországon ilyen vereségek kilátásával együttműködéseket, és miben rejlik az erejük?
A következő lépés a magyar társadalomban jelenlévő együttműködések szemügyre vétele, támogatása, tematizálása lehet. A szeretetet nem csak én-te kapcsolatban kell megélni, hanem a másik csoportja, egyháza felé is. Az ökumenikus kapcsolatok egyike-másika példáz ilyen lehetőséget; a kölcsönös szeretet, együttműködés normája fontosabbnak bizonyulhat, mint az igazság. Jézus kereszthalála egy efféle különleges modell határesete: képesség és vállalkozás, amely saját igazságát, közössége igazságát is, szögre akasztja annak reményében, hogy az együttműködés során valami újat talál, és abban a maga igazságát is új fényben kapja vissza.
Az együttműködéshez információra van szükség. A magyar társadalom együttműködő-készségének egyik korlátja az a hagyomány, amely a megfontolt tájékozódásnál előbbre valónak tekinti az érzelmekre hagyatkozó bizalmat.
Nagyon gyakran arról szól a verseny és együttműködés, hogy ki milyen módszert alkalmaz. Ha egy módszer nem feszíti szét a rendszert, netán humor is van benne, vagy ötlet, akkor megoldhat olyan problémát, ami messziről nézve kezelhetetlennek látszik. A magyar társadalom az efféle módszerek kieszelése és alkalmazása tekintetében nem igazán kreatív.
Az amerikai nemzeti kultúrák kooperáltak és megtermékenyítően hatottak egymásra. Az Európába ma betelepedő individuális közösségek nem kívánnak kulturálisan is azonosulni azzal a közeggel, amelyben élnek. Nem lehetséges kooperáció olyan kulturális közegben, ahol nincs vita, vagy kompetíció, mert mindegyik csoport a maga kizárólagosságát képviseli. Tágabb értelemben ugyanez a kérdés merül fel Huntington gondolatával kapcsolatban is, aki a jövőt a kultúrák harcaként láttatja. Lehet-e kooperálni egy olyan kultúrával, amelyik kizárólagosságot hirdet, de az egyénről és annak méltóságáról homlokegyenest ellenkező nézete van, mint amelyben mi élünk?
A különböző kooperatív, vagy konfrontatív stratégiák mögött meg lehet különböztetni sajátos értékválasztásokat. A XX. század derekán a polgár társadalmi beilleszkedése, illetve szembenállása a parancsérzékenységhez és a kötelességérzékenységhez kapcsolódott. Ezek mentén szerveződtek leginkább a kooperációk vagy a konfrontációk. Manapság mintha a jogérzékenység és az érdek-, vagy célérzékenység két domináns értékmezeje határozná meg az emberek kooperációs készségét, vagy konfrontációját. Két további mező viszont nagyon hiányozni látszik: nagyon alacsony szintű a méltóság-érzékenységünk és az érték-érzékenységünk. Az emberi jogokról és érdekekről tudomást veszünk, jog- és érdekérvényesítési-készségünk fejlett, de minőségi igényeink alig vannak.
A kooperációt megakadályozhatja az aszimmetrikus nyomásgyakorlás lehetősége. Az önkorlátozó - az együttműködés szabályainak betartását vállaló - magatartásra hagyatkozással szemben ezért célszerűbb olyan helyzeteket teremteni, amelyekben a tárgyalásos megegyezés ésszerű kényszer. Szociálpszichológiai elemzések és tapasztalatok szerint nyereségre vezető együttműködésig azok jutnak el a legkönnyebben, akik nem tudnak egymásra nyomást gyakorolni, a legnagyobb veszteséggel pedig az a helyzet fenyeget, amelyben valamennyi partner képes erre.
A gyakorlatban igen nehéz olyan szabályokat kialakítani, amelyek betartása minden együttműködő számára elemi érdek. A ,,zsigeri szinten'' önkéntes szabálykövető magatartás ráadásul nem elhíresült eleme a magyar viselkedéskultúrának. Valószínű, hogy magatartásunk a hagyományosan paternalisztikus viszonyok egyik velejárója; közös és hosszú távú érdekek nem ismerhetők fel és nem tudatosíthatók eszközök fölötti rendelkezés és felelősség átlátható szabályozása nélkül.
Lassú javulás remélhető olyan egyeztetésektől, szerveződésektől, amelyek zérus összegű játszmákat win-win játszmákká alakítanak, mert az egyének és kisebb-nagyobb közösségek elsődleges reflexe az együttműködés, nem a harc. A média egyelőre nem támogatja az önkorlátozó együttműködés térnyerését, a politikai küzdőtérről szóló híradások és elemzések domináns hányada szól a másik fél szabályszegéseiről[24]. Mondhatnánk, ez a dolga - de lenne más dolga is, amit nem végez ennyire alaposan.
Az aranyszabályt (ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánsz) valamilyen formában minden civilizáció megfogalmazza a maga számára, ezzel lefektetve az önkorlátozás morális követelményét. Az elv érvényesüléséhez nélkülözhetetlen bizalom szükségszerűen apad el azokban a társadalmakban és időszakokban, amelyekben a különféle (gazdasági, politikai stb.) javak újraelosztása zajlik. A 90-es években a gazdasági versengés volt szabályáthágó (a privatizáció folyamata a szabályozatlanság, a szabálykerülés és áthágás - az önkorlátozás teljes hiányának - története is).
Ma a politikai versengés tör domináns szerepre. Mintha a szemben álló felek képtelenek lennének elképzelni, hogy egymásnak hosszú távon is kiiktathatatlan alternatívái lesznek, abban látszanak reménykedni, hogy felmorzsolhatják ellenfelüket a folyamatos versengésben, konfrontációban. A társadalom szerencséje, hogy ez a várakozás mindeddig hiúnak bizonyult és széles tömegek érdekeltek abban, hogy az is maradjon.
Az EU kultúrájában lényeges elemet jelentő szabálykövető érdekegyeztetés mellett az összecsapások együttélési kényszer felismerése felé terelő kimenetelei sodornak az önkorlátozás felé. A társadalmi nyilvánosság csökkentheti a rajtavesztés kockázatát azok számára, akik hajlandók az első lépések megtételére.[25]
A létezés biológiai (pszichikai), társadalmi (civilizációs) és szellemi (kulturális) szintje viszonylag jól elkülöníthető. Az együttműködés és a versengés viselkedési mintáinak kialakulása a XX. század végére nagyon különböző fokokig jutott el ezeken a szinteken.
A biológiai-pszichikai szinten a neveltetés paradigmái meglehetősen eltérőek lehetnek az egyén szempontjából, de az önkorlátozás igen erős: szemben az állatvilágban érvényes mintázatokkal, alapvető biológiai műveleteket ellenőriz a kulturális ,,felügyelet''. A kódolás minden bizonnyal néhány tízezer év alatt vált ennyire erőssé.
A civilizációs szinten a viselkedési minták szinte generálják a versenyt is, az együttműködést is. A vagy akkor merül csak fel, ha nincsenek elfogadott játékszabályok, és ezért az erősebb előbb-utóbb rendre győzni tud, a gyengébb ennek következtében kényszerül fogcsikorgatva együttműködésre. Az és esete csak akkor állhat fenn, ha sikerült a társadalomba begyökereztetni olyan játékszabályokat, amelyeket az nem tud áthágni. A XX. század végére, úgy tűnik, még nem sikerült elérni erre a fokra. Bármit gondoljunk az idő gyorsulásáról, a fejlődés exponenciálissá válásáról, a (túlélhető) politikai beidegződések végleges kialakulása évezredekig is eltarthat. Ezért sem meggyőző a történelem végét észlelni vélő elmélet. A sikerhez intenzív és őszinte kommunikációra, ezzel párhuzamosan nyílt, sokszor agresszív összeütközésekre, és ha ez nem segít a tanulásban, akkor katasztrófákra van szükség. Ezek nem zárhatók ki, mivel nagyon nehezen tanulunk.
A harmadik, legmagasabb szint a szellemi felismerések szintje, ahol bele lehet kapaszkodni az áthagyományozott kulturális értékek világába. Ebben a világban folyik a mai Magyarország ,,kultúrharca''. A csoportosulásoknak nyíltan ki kell fejezniük az érdekeiket. Ez a követelmény a mai magyar társadalomra 1989 óta sokkszerűen hatott, holott nincsen benne semmi különös. Szerencsésebb társadalmak ehhez hozzászokva természetes dolognak élik meg a vitákat. A fölérendelt célok nyilvánossá tétele játszódik le jelenleg azzal az intenzitással, amit sokszor kultúrharcnak érzékelünk. A csoportérdekek őszinte és nyilvános megfogalmazásával viszont a politikai pártok (akár kormányoznak, akár ellenzékben vannak) többnyire adósak. A fölérendelt célokról folyó viták nehézségei is összefüggenek azzal hogy a magyar kultúra az elhallgatások kultúrája a civilizációs csoportérdekek által meghatározott létszinten.
Ebben a helyzetben nem lehet össztársadalmi szinten önmérsékletre vonatkozó szabályokat javasolni. Kulcskérdés a személyes hitelesség, őszinteség, nyíltság. A magyar politikai életben tipikus, hogy valaki azt mondja, nem tudta, mi történt 1938-ban a zsidókkal Németországban, vagy nem tudta, mi történt 1944 augusztusában Magyarországon a zsidókkal, csak azt látta, hogy sárga csillagot kellett felvarrniuk. Más valaki azt mondja, hogy nem tudott semmit arról, ami 1956-ban kiderült, bár látta, hogy akik nem értenek egyet a politikai rendszerrel, azoknak nincs politikai egyenjogúságuk. Ezek azért erkölcstelen magatartások, mert tudtak valamiről, amit nem vettek figyelembe, felmentik önmagukat, mivel hittek. A hit azonban nem zárja ki a tudást, sőt az utóbbi megszerzésének kötelezettsége alól sem ment fel.
Az önkorlátozás egészen sajátos változata észlelhető a valóság modelljeinek megalkotására képes művészetekben. A művészi teljesítmények korábban az emberi közösségek, a nyilvánosság támogatásával keletkeztek. Ma a nyilvánosság gátolja a művészi értékek létrejöttét, üzemel a világ eddig létrehozott produkcióit közvetítő kommunikációs gépezet. Az értesüléshez nincs szükség emberi kapcsolatokra, a művész rejtekben alkot. A remetelakban létrejön a mű, az alkotó választhat: ha átadja munkáját a közvetítő hálózatnak, a mű a lényegét veszítheti el. Ha rejtegeti, a dolog ismeretlen és hatástalan lesz. Az építész rejtőzködése az életébe kerülhet. A rejtőzködés akkor lehet tökéletes, ha lemond a kultúrához való hozzájárulásról, azt nem kívánja gyarapítani. A rejtőzködők többsége nem erdei odúkban, hanem városokban él. Látják egymást és egymás munkáját is, cinkosság van közöttük. Pontos ítéletükkel nem csak a saját értéküket ismerik fel, de mérni tudják másokét is.
Mindenféle önkorlátozásnak és kooperációnak elemi feltétele, hogy a szereplők a saját identitásukkal tisztában legyenek. Hiába van politikai változás, Magyarországon se nyertes, se vesztes nem fogott neki az önmagával való őszinte szembenézésnek és egy olyan identitás fölépítésének, ami lehetővé teszi, hogy a társadalmi játszmában normális partner legyen.
Beszéljük meg a dolgainkat vagy rejtőzködjünk? A remete tanácsadó is, informátor is lehet. A láthatatlanná válás félreértelmezhető; az önkorlátozás lényege nem a lemondás és nem a rejtőzködés. Rejtőzésről beszélni lehet, de igazán rejtőzni nem. A mindennapos vitákban legbiztosabban akkor jutunk kooperatív stratégiához akár tevékenységben, akár beszédben, ha megpróbáljuk a magunk identitását kiterjeszteni a másik identitásának a beemelésével. Konfliktusaink legnagyobb része abból fakad, hogy nem kérdezünk rá a helyzetre, nem kérdezünk rá a másik emberre, hanem azt adjuk elő, ami belőlünk nagyon spontán előbukik. Az ösztönös agresszió adja a válaszainkat.
Identitása nem csak a személynek, hanem csoportoknak, átfogóbb ismérvek alapján összeálló embertömegnek is van. A nemzeti identitásnak is van értelmezhető tartománya, az európai integráció a nemzeti identitás önkorlátozásának egyik formája. Ez a nagy kollektív élmény hosszabb távon visszahathat az egyéni önkorlátozásra, mint egy hatalmas méretű modellpélda.
A kooperációba beletartozik egymás kölcsönös, aggresszióval együttes elfogadása. Egyébként sem kell naponta 24 órán át kooperálni. Felelősség kérdése fontos dolgokban kinyújtani a kezünket, és elfogadni a kinyújtott kezet. Azokkal is kell kooperálni, akiknek nincs közük sem a katolicizmushoz, sem a valláshoz, sem a magyar egyházhoz, egyszerűen azt szeretnék, hogy az emberek fontosabb kérdésekben attól függetlenül, hogy tegnap éppen mit gondoltak, a holnapra vonatkozóan egy kicsit megegyezzenek.
A magyar történelemben nincs becsülete a kompromisszumnak. A népmesékben, a mondákban sem. Folyton arról van szó, hogy ki kit győz le, kinek volt igaza. Azt is bebizonyítjuk, hogy a vereségeink valójában győzelmek voltak. A kompromisszum a szégyenletes dolgok sorába tartozik, miközben legkiemelkedőbb teljesítményeink kompromisszumok eredményeként születtek meg. Nem kellene állandóan szenvedélyesen harcolni egy egyedül üdvözítőnek vélt szent cél elérése érdekében.
Az, hogy a javak szűkösen állnak rendelkezésre, hogy ezért erős a verseny a magyar társadalomban, attól függ, hogy mit tekintünk elosztható jószágnak. Ha csak anyagi javakat sorolunk ebbe a körbe, akkor a tézis igaz. De ha a társadalomban más javakat tartunk fontosnak, akkor már nem, hiszen például a tisztesség, a tudás, korlátlanul szaporítható javak. Az, hogy mit tekintünk értéknek, értékteremtő mechanizmusokon is, így a médián is múlik.
P. Carse[26] azt gondolja, hogy
az egyén rendre sok véges játszmában vesz részt, miközben valójában egyetlen
végtelen játszmát folytat élete során. Az igazi játékosok - ennek tudatában
- nem a győzelem, a vereség, a siker, a kudarc élményét keresik, hanem a játszmákban
való állandó részvétel lehetőségét. Csaknem ugyanakkora gyönyörűséggel tudják
megélni a vesztes játszmát, mint a megnyertet. Nem egy-egy véges játszma kimenetelén
mérik le saját teljesítményük sikerességét, mert tudják, hogy az eredmény ezer
körülménytől (játékszabályoktól, azok megsértésétől, vagy megtartásától, stb)
függhet. Ez a játékfelfogás (életfelfogás) ritka, és kérdés, hogy az így gondolkodó
játékosok számának gyarapodása a fejlődés jele-e. Az azonban szinte bizonyos,
hogy a versengés és az együttműködés egymásra utaltan valamennyiünk életét átszövi.
Mibenlétüket megértve játszmáink tisztábbá, talán élvezetesebbé is válhatnak.
A XXI. század hajnalán talán vállalhatók az efelé vezető lépések.
Forrás: MÉRLEG 2003/2.
1. A Magyar Pax Romana a Kossuth Klubban 2002 őszén vitaest-sorozatot
szervezett. A tanulmány a három estén elhangzott előadások és hozzászólások
tartalmát az olvashatóság érdekében rendezve mutatja be. Csak elvétve utal a
gondolatok felvetőinek személyére és olykor eltér az általuk választott hangsúlyoktól.
A résztvevők szélesebb összefüggésben is kifejtett gondolatmenetei iránt érdeklődő
olvasó részletes emlékeztetőket talál a http://pax-romana.hcbc.hu/tevekenysege/kovetkezolepes/
web-helyen.
2. egyetemi tanár, Magyar Pax Romana
3. A sajtóelemzéseket Síklaki István, a tematizáló írásokat Schlett
István, Felkai Gábor és Farkas Beáta készítette. A diagnosztizáló előadásokat
Csányi Vilmos és Dessewffy Tibor, Buda Béla és Wildmann János, Ungváry Rudolf
és Janáky István tartotta. Utóbbiakról és a vitákban felmerült gondolatokról
emlékeztetők készültek - valamennyi kézirat olvasható a fentebb megadott web-helyen.
4. Talán éppen ezért vonzza a politológia és a közgazdaságtan művelőit;
Arrow, Becker, Buchanan, Kahneman, North, Selten, Simon idevágó vizsgálatokért
kapott közgazdasági Nobel-díjat.
5. 2002. október 29.
6. Síklaki I.: Egy eset a sajtóból (kézirat, 2002. október)
7. Schlett I.: Kooperáció és/vagy kompetició (kézirat, 2002. október)
8. amelyet alighanem helyesebb újraelosztásnak nevezni, hiszen tényleges
felhalmozás alig történt, éveken át a GDP csökkenése mellett folyt (és tart
még ma is) korábban köztulajdonolt javak magánosítása.
9. A polgár a játszmákat azok szabályai szerint játssza. Nem a rövid,
ismétlés nélküli, zérusértékű játszmákat és azokban az ellenfele vereségére
vezető lépéseket keresi, van tartaléka, képzelőereje és türelme kooperatív,
win-win játszmákban való részvételhez. Nem fél átmeneti veszteségektől sem.
Az alulpolgárosodottság ebben az összefüggésben a polgárság, mint referencia-csoport,
ilyen értelemben vett kialakulatlanságát jelenti.
10. Az amerikai társadalomban például az alkotmányozás időszakától kezdve
ott lappang a zendülés motivációja.
11. Különös tapasztalat volt ennek felismerése a XIX-XX század fordulóján
zajlott emigrációhoz kapcsolódó mítoszok esetében. Kiderült, hogy az évente
százezernyi kivándorló (kevés kivétellel) nem tudta saját céljait megvalósítani,
az egyéni drámák millióiban megtestesült kudarc viszont nem épült be a társadalom
tudatába.
12. A játszótéren kicsinyeikre felügyelő anyák között gyorsan alakul
ki olyan íratlan együttműködés, amely a résztvevők körében az időbeosztás ésszerűsítését
megkönnyíti.
13. A célhoz vezető út bejárhatósága, követelményei stb. tekintetében
tanúsított ismeret, felkészültség, integritás minősíti a politikust, legitimálja
az államférfit (és államnőt).
14. A keresztény terminológiában a szeretés gazdag jelentéstartalommal
fejezi ki ezt a maximát.
15. Másképp és másért versengenek például a férfiak, mint a nők. Vegyes
csoportokban a nők gyakran visszafogják teljesítményüket. Régóta és ösztönösen
is tudják, hogy kapcsolatrendszerüket - netán társra találási esélyeiket is
- szűkíti a látványos teljesítmény. Nem feltétlenül azt a játszmát akarják megnyerni,
amelyikben éppen részt vesznek. Lehetséges, hogy a mai magyar politikai élet
nem a társadalom, hanem egy kompetitív, férfias, fiatal korosztály motivációit
tükrözi.
16. 2002. november 12.
17. Síklaki I.: A kooperáció feltételei (kézirat, 2002. november)
18. Felkai G.: Az ésszerű együttműködés formális feltételei és szociális-
politikai korlátai (kézirat, 2002. november)
19. Például az ingatlanok visszaszerzése vagy a közoktatásba való visszatérés
ügyeiben.
20. Jelentéktelen csoportok média-megnyilvánulásaira rámozdul tízmillió
ember.
21. A magyar labdarúgás jelenleg kitűnő megfigyelési terepe ezeknek
az összefüggéseknek.
22. Ez az erő transzcendens jellegű is lehet (a Jézus közelében állók
olykor azt állították, hogy érezték, ,,erő árad ki belőle''), és megkönnyítheti
az együttműködést.
23. 2002. december 10.
24. Síklaki I.: Az önkorlátozás, mint a kooperáció esélye (kézirat,
2002. december)
25. Farkas B.: Az önkorlátozásról (kézirat, 2002. december)
26. Finite and Infinite Games (Penguin, 1986)