A Pax Romana-ICMICA Európai Együttműködési Bizottsága a lengyel tagszervezettel, a Katolikus Értelmiségi Klubbal (KIK) közösen szervezete meg 2001. évi konferenciáját a Varsó melletti Konstancinban.
A konferencia a nemzetközi Pax Romana-ICMICA állásfoglalásának kialakításához járult hozzá, amelyet az ENSz Rasszizmus Elleni Világkonferenciáján képvisel a témában 2001. augusztusában, a Dél-Afrikai Köztársaságban.
Jan E. Zamojski professzor (Lengyel Tudományos Akadémia) az Európát érintő migrációs folyamatok 20. századi történetét tekintette át, különös figyelemmel a kelet-közép európai régióban lejátszódó változásokra. Miután rövid bevezetőjében a mobilitás és a politikai, gazdasági viszonyok közötti összefüggések törvényszerűségeit vázolta föl, megállapította, hogy a század első felében kivándorlókat kibocsátó európai országok a század végére szinte mind csaknem kizárólag befogadó országokká váltak. A század második felében Kelet-Európa országai egy társadalomépítő kísérlet diktatórikus eszközökkel elzárt laboratóriumai voltak, amelyek a lakosságcserék és a mesterségesen irányított belső migrációs folyamatok mellett alkalmanként emigránsok tízezreit bocsátották ki. Ezzel szemben a nyugat-európai országok - a második világháborút követő határmódosítások, a gyarmati rendszer felbomlása és saját gazdaságuk konszolidálódása következtében - politikai és gazdasági menekültek tömegeit fogadták be. A kelet-európai országok politikai és gazdasági menekültjeit a dél-európai országokból és az Európán kívüli világrészekről származó vendégmunkások és bevándorlók tömegei követték (a 90-es években a fizikai munkásoknak Luxemburgban 35, Svájcban 30 %-a bevándorló). Az élénk mobilitás legalább annyira oka, mint amennyire eredménye a világméretű egységesítési folyamatok felgyorsulásának, így Európában számítanunk kell arra, hogy tartósnak vélt állapotok a közeljövőben megváltoznak. A kultúrák egyenrangú együttélése átrendezi az egyes társadalmak szerkezetét, viszonylagossá teszi a hagyományosan preferált értékrendet, kultúrák ,,hibridjeit'' hozza létre, és megszünteti a nemzetállamot. Hogyan viszonyuljunk keresztényként ezekhez a kilátásokhoz? Mit tehetünk azért, hogy a globalizáció ne fenyegetettséget és identitásvesztést, hanem a testvériség és a szolidaritás megélésének új lehetőségeit jelentse az embereknek?
A társadalmak különböző szintjein eltérő mértékben integrálódott bevándorlók egyes csoportjainak jelenléte némely országokban még évtizedek után is társadalmi feszültségek forrása, sőt - miközben Európának szüksége van a bevándorlók munkájára - a korábbi, egyértelműen befogadó attitűd helyett az elzárkózás jelei mutatkoznak. Európa valójában fél az idegenek és szegények tömegeitől. Zamojski professzor felhívta a figyelmet arra a jelenségre, hogy a színes bőrű munkavállalók jelenléte Európában - valódi demokráciák esetében - kultúrák kölcsönös egymásra hatását eredményezhetné, valójában azonban mindenütt azt a több évszázados sztereotip meggyőződést erősíti, hogy a színes bőrű ember csakis szolga lehet. Keresztényként fontos feladatunk megtalálni a módját annak, miként tudjuk országainkban, lakóhelyünkön segíteni a bevándorlók integrációját (nyelvtanítás, ismeretek átadása, civil szervezeteik támogatása) és a befogadók félelmeinek leküzdését (a kommunikáció segítése, találkozók szervezése, önkorlátozásra nevelés, mediáció).
Jakub Boratynski (Batory Alapítvány) a Schengeni egyezmény kiterjesztésének a lengyel oldalon várható társadalmi hatásairól gondolkodva elmondta, hogy - miközben a keleti német tartományok polgárai munkahelyeiket féltik a lengyel munkavállalóktól - Lengyelország keleti régióit az elszigetelődés és elszegényedés fenyegeti. A Litvániában, Belorussziában és Ukrajnában élő jelentős számú lengyel kisebbség tíz év óta élénk forgalmat bonyolít végig a keleti határok mentén. A határok lezárásával, illetve a vízumkényszer bevezetésével nemcsak a kishatárforgalomban bonyolított kereskedelem szűnik meg, hanem a lengyelországi városokban foglalkoztatott, Ukrajnában, Belorussziában honos, kisebbségi lengyel vendégmunkások megélhetése is veszélybe kerül. A lengyel kormány keresi a megoldást a határon túli lengyelekkel és a keleten szomszédos országokkal való jó kapcsolatainak megőrzésére.
Antoine Sontagnak a Pax Romana ICMICA lelkészének, a párizsi Karitász lelkész-vezetőjének a menekültek és a lakóhelyükről elűzöttek helyzetével foglalkozó előadása a gazdasági érdekek által motivált európai álláspont kétarcúságáról szólt. A gazdaságilag erős Nyugat-Európa, miközben leckét akar adni a világnak humanizmusból, az emberi jogok betartásából és a demokráciából, elszegényedésére hivatkozva évente csökkenti a befogadható menekültek számát. A politikai menedékjogot kérő bevándorlóknak van kizárólag esélyük a befogadásra, jóllehet sokuk valójában a szegénység elől menekül. Évente átlagosan közel egymillió a politikai menedéket kérők száma az Európai Közösség országaiban. Az előadó véleménye szerint nem lehet világosan megkülönböztetni a gazdasági és a politikai motivációkat, mert a két ok valójában összefügg, még akkor is, ha erről a magát erődként védelmező Európai Közösség nem vesz tudomást. Minden jelentősebb ,,népvándorlásnak'' legalább annyira vannak gazdasági, mint társadalmi és politikai okai, hiszen a polgárháborúk és az etnikai összetűzések ágensei a javak egyenlőtlen elosztása, az állampolgári jogok sérelme és a szegénység által elkeseredett rétegek elégedetlenségét fordítják le a politika szlogenjeire. A tapasztalat az, hogy személyek és népcsoportok szívesen élnek a szülőföldjükön, ha a jogérvényesítés és a tisztességes emberi élet feltételei adottak. Európa tehát akkor cselekedne célszerűen, ha megosztaná a javait a más kontinenseken lakó szegényekkel és segítené a demokrácia megvalósulását azokban az országokban, ahonnan a legtöbb menekült érkezik.
Slawomir Lodzinski a Kelet-Európai migrációról szólva elsősorban Lengyelországgal, mint célországgal foglalkozott. A keletebbre fekvő országoknál viszonylag jobb életszínvonal (és a nyelvi nehézségek könnyebben leküzdhető volta - SzÁ megj.) tíz-és tízezreket vonz Lengyelországba. A kilencvenes évek elejétől 95-ig nőtt, majd azóta csökken a legális bevándorlók száma, az elmúlt évtizedben évente átlag 20 ezren kértek és kaptak letelepedési engedélyt. Az illegálisan bevándorlók száma jelentéktelen. Az eredeti állampolgárságot illető megoszlás szerint a legtöbb bevándorló orosz és ukrán, őket követik a vietnámiak, örmények és a litvánok. Tekintettel arra, hogy a bevándorlók általában jól megszervezik saját közösségeiket, a többségiekkel viszonylag kevés a konfliktus, és sok a vegyes házasság. Az illegálisan foglalkoztatott vendégmunkások száma viszonylag csekély, nyelvi nehézségeik nekik sincsenek, könnyen beilleszkednek. Társadalmi és gazdasági nehézségek leginkább a legelmaradottabb, dél-keleti országrészben élő négy-ötszázezres cigány kisebbséggel kapcsolatban merülnek fel. Őket a többségi - hasonlóan alacsonyabban iskolázott - lengyelek egyszerűen románnak tartják.
Nuria Vives (a katalán menekültügyi hivatal munkatársa, Barcelona) a rasszizmusról mint nagyon összetett, és nehezen kezelhető kérdésről beszélt. A kulturális különbség még egy-egy családon, s látszólag azonos kultúrával rendelkező etnikai közösségen belül is nézeteltérések forrása, mennyivel több problémát vet tehát fel a szűkebb és tágabb társadalmi környezettel való együttélés során. A tolerancia és a szolidaritás a nyugat-európai társadalmak polgárainak sem fő erénye, és viszonylagos anyagi jólétüket érzik kockára téve a menekültek befogadásával. Franciaországban és Ausztriában kimutathatóan növekszik a fasiszta pártok és társadalmi csoportok aktivitása, a bevándorlók gyakran agresszív cselekmények szenvedő alanyai és áldozatai. Ezek a pártok erős nyomást gyakorolnak a kormányaikra, és rasszista szólamaikkal, a ,,nulla-emigráció'' jelszavával jelentős társadalmi támogatottságot élveznek. Különösen fontos szerepe van a szélsőjobboldali erők visszaszorításában az Európai Közösségben társult országok egymást támogató, egységes fellépésének. 2000 októberében Strasbourgban rendeztek közös, rasszizmus elleni konferenciát, novemberben pedig Amsterdamban egységesítették a bevándorlási politika alapelveit.
Az előadó a bevándorlók közötti diszkrimináció megszüntetése ellen szólt, vagyis amellett, hogy a gazdasági menekültet ne tekintsék ,,másodosztályú'' menekültnek, mert a motívumok nagyon összetettek, s ha valamely migrációs indok preferenciát élvez, a bevándorlók - érdekeik érvényesítése céljából - az igazság elhallgatására, vagy hazugságra kényszerülnek, ami a befogadó társadalomba való beilleszkedésüket akadályozza.
A korreferátumok között Albániából és Olaszországból érkezett küldöttek számoltak be a balkáni háború által előidézett menekülthullámról.
A magyarországi helyzetet a MENEDÉK Alapítvány statisztikai adatai és többnyelvű szórólapjai segítségével ismertettük.
A konferencia szervezői - a kiadott programot kiegészítve - egy előadással emlékeztek meg a közelmúltban nemzetközi sajtóvisszhangot kapott jedwabnei pogrom 60. évfordulójáról.
(1941 július 10-én a bialostocki vajdaság 3000 lakosú településének két tucat lengyel lakója erőszakkal egy hatalmas csűrbe terelte a faluban lakó és a szomszédos faluból rokonlátogatáson ott tartózkodó, több mint másfélezer zsidó honfitársát, majd a csűrt rájuk gyújtották. Tekintettel arra, hogy ez az eset néhány héttel Lengyelország német megszállását követően - valóban német kezdeményezésre, de lengyelek által végrehajtva - történt, később úgy állították be, mintha a pogrom a német megszállók akciója lett volna. 1945-ben a tettesek közül néhányat többévi börtönbüntetésre ítéltek, ezzel az ügyet lezártnak tekintették. A hét zsidó túlélő egyike azonban, egy tizennégy éves fiú, akit szomszédai elrejtettek, majd külföldre menekítettek, öt évtized után Jan Thomasz Gross amerikában élő lengyel történész segítségével szembesítette a mai lengyel társadalmat a történtekkel. A Neighbours (Szomszédok) címen megjelent dokumentumkötet tanúvallomásaiból kiderül ugyanis, hogy ebben a faluban a lengyelek ,,túlteljesítették'' a megszállók kívánságát, a németek ugyanis foglalkozásonként egy-egy zsidó családot meg akartak tartani, és maguk döntöttek úgy, hogy az összes zsidó szomszédjukat megölik. Így a németek csak cinikus szemlélői voltak az eseményeknek. A Katolikus Értelmiségiek Klubja, a KIK 2001 áprilisában három tanácskozást szervezett a témában Czaikowski varsói főrabbi és a lengyelországi zsidók képviselőinek bevonásával.)
Tomasz Miscicki a Więz katolikus kiadó vezetője 2001 áprilisában Thou shalt not kill címmel dokumentumgyűjteményt adott ki a jedwabnei pogromról 2000 májusa és 2001 áprilisa között folytatott lengyelországi társadalmi vitáról.
Az elmúlt másfél évben kibontakozó társadalmi vita főbb kérdései részben a konkrét eseményre vonatkoznak: Ki a felelős a jedwabnei tragédiáért? Miért hallgatták el a valóságot? Hogyan tudtak még évtizedek multán is hallgatni és jó lelkiismerettel katolikusként élni a pogromban részt vevők? - részben azon túlmutatva, a ma élők lelkiismeretéhez szólnak: Elhatárolhatja-e magát egy - többségében katolikus állampolgárokból álló - társadalom az elődei által elkövetett bűnök beismerésétől és megbánásától? Szabad-e, lehet-e egyáltalán kollektív bűnösségről beszélni? Van-e értelme annak a kifejezésnek, hogy a nemzet lelkiismerete? Meddig terjed a személyes felelősség határa? Indok-e a létbizonytalanság, az idegen, totalitárius hatalomtól való félelem és a kiszolgáltatottság, vagy akár az életveszély ahhoz, hogy másokat elpusztítsunk, vagy embertársaink meggyilkolását elnézzük? Mennyire van közünk a másik emberhez? Történt-e változás az ember erkölcsi érzékében Káin mentegetőzése óta? A kérdések továbbgondolása szükséges.
Végezetül megállapította, hogy minden nép kész szívesen emlékezni történelme dicső korszakaira, és igyekszik önmagát tisztának látni és láttatni. A dicstelen eseményeket, vereségeket, a más népek kárára elkövetet gonosztetteket rendszerint a kollektív amnézia homálya takarja, feltárásuk és felemlegetésük hazafiatlan cselekedetnek, mi több, hazaárulásnak minősül. Az önvizsgálat és a tények radikális feltárása, a személyes bűnök és a bűnrészesség beismerése minden keresztény kötelessége, s ha a gonosztettek a társadalom nyilvánossága előtt, a társadalom egy csoportjának rovására történtek, a közösség egyetlen tagja sem háríthatja el a tényekkel való szembesülést és a következtetések levonását. Bűneink nem évülnek el, s mindaddig eleven parázsként égetnek, amíg be nem valljuk, meg nem bánjuk őket, és a megbántottakkal ki nem engesztelődünk. Ha ezt apáink elmulasztották, nekünk kell megtennünk, (Kwasnewski államelnök a pogrom 60. évfordulóján rendezett megemlékezésen a jelenlegi lengyel társadalom nevében kért bocsánatot - SzÁ megj.), mert az elmulasztott önvizsgálat, a rossz lelkiismeret és a szégyenérzet agressziót szül, és újabb bűnök forrása lesz.
Szöllőssy Ágnes