A demokrácia az igazság türelmes, a kizárólagosságtól és a kirekesztéstől mentes keresése. Az ember igazságkereső lény - mondja az interjúban Gánóczy Sándor, a Franciaországban élő katolikus teológus, a genfi egyetem és a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktora. A II. Vatikáni Zsinaton tanácsadóként részt vett professzor szerint más és más értelemben igaz az "isten igéje", Newton tétele a nehézségi erőről, vagy a sokszor elhangzó kérdés, hogy ki az "igaz magyar", illetve egy megcáfolhatatlan logikai következetés. A professzor a katolikus-liberális Magyar Pax Romana meghívására töltött néhány napot Budapesten és Mi az igazság? címmel több előadást tartott a Fides et Ratio, (A hit és ész) 1998-as pápai körlevél témaköréről.
Professzor úr, miért időszerű a mintegy tíz éven át készült, és tavaly megjelent
pápai körlevél? Netán azért, mert terjed az a nézet, amely szerint az igazság
keresése öncélú és semmi reménye, lehetősége nincs annak, hogy az igazságot
mint célt elérjük. E nézet szerint a lét semmi egyéb, mint a benyomások és tapasztalatok
öszszessége, minden menthetetlenül mulandó és tünékeny, minden érték relatív.
Azért időszerű szerintem az enciklika, mert a párbeszéd módszerét szorgalmazza.
Kik között? A pápa az enciklikában felhívja a teológusokat arra, hogy nemcsak
a velünk, katolikusokkal rokon nézetekkel és filozófiákkal kell keresni a párbeszédet,
hanem azokkal is, amelyek nekünk ellentmondanak. Úgy gondolom, nagyon fontos
elem az enciklikában, hogy a különböző tudományok, a teológia és a filozófia,
illetve a vallások között dialógusra van szükség, máskülönben tönkre megy a
világ. Új Bábel fenyeget, amely rosszabb lehet, mint az első, mert a kommunikáció
fontosságáról beszélünk ugyan, de nem értjük egymás nyelvét. Jellemző, hogy
a több vonatkozásban is konzervatív pápai körleveléről Budapesten az MTA Filozófiai
Intézetében tudományos vitát rendeztek, amelyen nem hívő filozófusok is részt
vettek. A pápa azért is foglalkozott ilyen behatóan ezzel a problémával, mert
"AZ" igazság, mint olyan nem definiálható, az igazságnak sok megjelenési formája
van. Mivel a valóság sokrétű, s az anyagi mellett szellemi, vallási előfeltételei
is vannak, ezért a valóságról szóló igazságok is sokfélék.
Tehát nincs abszolút igazság?
Az igazságot nem lehet elvont módon meghatározni. Ésszerűbb konkrétan, főleg
jelzőként alkalmazni mindezt, például úgy, hogy egy "igaz" mondatról, egy "igaz"
tényállásról, vagy egy "igaz" barátról beszélünk. A magyar "igazság" szó még
bonyolultabbá teszi a helyzetet. Egyrészt arra vonatkozik ugyanis, ami igaz,
ami bizonyított, hiteles, elvitathatatlanul megfelel a valóságnak, másrészt
a jogi és erkölcsi értelemben vett igazságosságot is jelzi. Csak a mondat összefüggéséből
következtethetjük ki, hogy vajon egy igazolt fizikai tételről, vagy egy tárgyilagosan
ítélő bíróról van-e szó.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a koszovói válságra adott NATO-válasz is
arra vall, hogy nincs abszolút igazság. Ezzel szemben inkább igazságok vannak.
A koszovói válság is azt mutatta, hogy minden igazságkeresésnek van gyakorlati
oldala és erkölcsi összetevője. Az igazság keresésénél értékekről is szó van,
amelyek szerint az ember irányítja a magatartását. A koszovói válság megoldására
tett kísérletek is azt jelzik, hogy nem mindig tudjuk "mi az igazság", mi a
"helyes erkölcs", melyek azok az értékek, amelyeket ajánlatos követnünk. Ezért
mondjuk mi azt, hogy az értékek relativizmusa, a nihilizmus a mai társadalmak
rákfenéje. Ezért örültek még a nem hívő filozófusok is a pápa erős szavainak,
amelyekkel azt mondta, tarthatatlan az a terjedő vélemény, amely szerint minden
mindegy, úgysem lehet megtudni, hogy mi az igazság. A relativizmus olyan terjedő
tendencia, amellyel szemben a sokféle világnézetnek állást kell foglalnia.
Aki azt mondja, hogy "le a relativizmussal", az burkoltan nem azt
mondja-e, hogy "csak nekem lehet igazam", "csak én tudom, hogy
mi az igazság"?
Nem ezt mondja, hanem azt, hogy keressük mindnyájan az igazságot. Ne törődjünk
bele, ha rögtön nem tárul fel az igazság. Ne legyünk restek, ne adjuk fel azonnal.
Az igazságkeresés, épp a bonyolult körülmények miatt, ugyanis nem könnyű "műfaj".
Ne legyünk rögtön kiábrándultak, hiszen a valóság igen gyakran csak nehezen
"adja meg magát". Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden igazságkeresésnek van
erkölcsi összetevője.
Ennek semmi köze ahhoz, hogy hívő vagyok vagy sem...
Semmi köze hozzá. Egy hívő sem mondhatja, hogy csak az én igazságkeresésem az
egyedül érvényes, és aki nem hívőként keresi az igazságot, az a gonosztól való.
Ez nem lenne jó teológia. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy az igazság megtalálása
a hívő ember privilégiuma.
Akkor miben segít a hit? Hiszen van, aki úgy vélekedik, hogy a hit és az
igazságkereső ellentétei egymásnak.
A hit és az ész nincs ellentétben egymással, nem is független egymástól, hanem
kiegészítik egymást. Amikor a vallásos ember hitet említ, implicite Istent említi.
Az Istent kereső igazságkereséssel nem áll ellentétben az értelem útján való
igazságkeresés. Aquinói Szent Tamás azt mondta, hogy arról a hitről beszélünk,
amely megértést keres.
Ha jól látom, ön nem kedveli a vakhitet...
Nemhogy nem kedvelem, hanem tisztelettel utálom. Én persze nem fogom elítélni
azt az egyszerű embert, akinek csak vakhite van, de mint teológus ezt csak elvethetem.
Méghozzá azért, mert a vakhit vagy babonához, vagy fundamentalizmushoz, inkvizícióhoz,
illetve diktatúrához vezet.
A világ több részén a vallási és/vagy politikai fundamentalizmusnak mintha
reneszánsza lenne.
Méghozzá nemcsak az iszlám világban, hanem a "szent" Amerikában is.
Ezért is szólalt meg a pápa ebben a kérdésben?
Igen, de szerintem az említett témában a pápa nyugodtan mondhatott volna többet.
Ne értsen félre, én a pápához hű teológus vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy
a pápai nyilatkozatot kellő tisztelettel nem kritizálhatom. Mint tudományos
alapon dolgozó teológusnak kötelességem rámutatni a körlevél említett hiányosságára.
A II. Vatikáni Zsinat tanácsadója, ha úgy teszik, a kelet-francia püspökök egyik
"súgója" voltam.
Maradjunk még a fundamentalizmusnál. Európában látja-e az ilyen áramlatok
térhódításának a veszélyét?
A fundamentalizmus alapja a már említett vakhit. A fundamentalisták szerint
a Biblia értelmezése szó szerinti interpretáció. Elvonatkoztatnak attól, hogy
itt egy történelmi dokumentumról van szó, amely különböző hagyományokat tükröz.
A fundamentalisták azt mondják: "Írva van." Mint ahogyan a Korán is "írva van"
a mohamedánok számára és az égből lejött könyv minden betűje szent.
Az etnikai fundamentalizmusnak is megvan a veszélye.
Az Ein Reich, ein Volk, ein Führer birodalmi jelszavát ismerjük. Mit jelent
az egy? Az összes többi kizárását. Milosevics, finoman szólva, kirekesztette,
durvábban: elűzte vagy megsemmisítette azokat, akik nem fogadták el az ő egyedül
üdvözítőnek hitt igazságát, a nacionalizmust. Mindenféle fundamentalizmus hajlik
az ilyen-olyan mészárlásra, mert azt vallja, hogy aki mást hisz igaznak, azt
ki kell küszöbölni. Ezt mi keresztények is csináltuk. Nem szégyellni, hanem
bevallani kell az inkvizíciót, amely katasztrófa volt, mert nem egyezethető
össze az Evangéliummal. Egyébként talán meglepő, de a körlevélben a pápa dicséri
Galileo Galilei felfogását, amely szerint legalább két igazságról lehet tárgyalni:
a hit és a természettudomány igazságáról. De a pápa azt is mondja, hogy "egy
és ugyanazon fogalom mögött" sokszor "különböző jelentések rejlenek" és "az
igazságnak különböző formái vannak".
Mennyire függ össze az igazságkeresés a lelkiismerettel?
Nagyon. A lelkiismeret nélküli, feltétlen hit a vakhit egy fajtája. Sem a hívő,
sem a nem hívő ember igazságkeresése nem megy lelkiismeret nélkül. A vakhit
felületesen keres, mert nem ás mélyre. Az igazságkeresésnek soha nincs vége.
A laikus azt mondhatja, hogy "jó a hívőnek", mert könnyen megtalálja
az igazságot.
Ez nem igaz. Miért kellene azt hinni, hogy a hívő ember nem gondolkodik? Az
én célom nem az akadémikus szőrszálhasogatás. Sokkal inkább az, hogy a sokféle
igazságkereső számára egyengessem az eszmecsere és az építő vita útját. Manapság
elég sok az egyirányú kommunikáció, a monológ. Azt szeretném, ha mindez interaktív
lenne. A harmadik évezred küszöbén ugyanis fennáll a veszély, hogy a mai világ
szellemileg szétesik. Csak a kishitűek rettegnek a katolikus tan kiárusításától,
ha párbeszédbe elegyednek. Szerintem viszont a kishitűség új gettókat épít,
mert nem tudja, hogy a krisztusi hagyomány élő hagyomány, s ezért új idők, új
szavaival lép párbeszédre a sokféleképpen és másként gondolkodó igazságkeresővel.
Az igazságnak különböző szintjei, formái vannak, a mindennapi, a tudományos
és a vallási igazságok ilyenek.
A közbeszédben mindenek előtt igazmondásról van szó. Igazat mond vagy hazudik-e
a politikus? Igaza van-e a szomszédomnak, vagy téved. Szavahihető-e az esti
híradás? Továbbá melyik vallás Istene az igaz Isten? Igaz-e maga módján minden
hit? A vádlónak vagy a vádlottnak van-e igaza? A közbeszéd, amely egy tényállás
helyességére vagy helytelenségére kíváncsi, rendszerint leegyszerűsíti a helyzetet.
Nem törődik a tények meglehetősen bonyolult voltával. A finomság, hogy az, ami
igaznak vagy hamisnak, tévesnek mutatkozik, milyen mértékben az - nem foglalkoztatja
a köznapi kérdezőt.
Lukács György mondta, hogy lehetséges magunkat keresztülhazudni az igazsághoz.
Erről mi a véleménye?
Ezzel vitatkozom. Azt hiszem, hogy itt "a cél szentesíti az eszközt" esetével
van dolgunk. Rendszerint kiderül, hogy akik így gondolkodnak, azok egy vélt,
utópisztikus igazsághoz jutnak el, aminek rendszerint nagy az emberi ára. A
hazugság mint az igazság eléréséhez vezető út vagy eszköz, több mint vitatható.
Ugyanis mindenáron, még hazugságok révén is oda akarjuk eljuttatni az embereket,
hogy a mi vélt igazságunkat elfogadják. Teológiailag ezt nem lehet helyeselni.
Van más gyanúm is. Lukács mint marxista, lehet, hogy itt a dialektikáról beszélt.
Ön említette egyik előadásában: az egyháznak és a teológiának először is
azzal a ténnyel kell számolnia, hogy az újkor nagymértékben a természettudományok
által használt igazságfogalommal dolgozik. És csak így lehetséges a krisztusi
szellemben folytatott teológiai és filozófiai párbeszéd.
Ez szerintem manapság az evangelizáció elsődleges követelménye. Kár, hogy ilyen
értelemben elég keveset mond a pápai körlevél. A körlevél több helyen méltatja
a természettudományok igazságkeresését és hasznosságát a kutatás terén. Emellett
többes számot használ: tudományos igazságokról beszél. Több helyen óv a pápa
azoktól a veszélyektől, amelyek a "magasabb értékek" figyelembevétele nélkül
dolgozó kutatás részéről fenyegetik az emberiséget. Ez helyes, de szerintem
nem kielégítő. Azt is ki kellett volna emelni, hogy Descartes és Kant óta a
természettudományos gondolkodás új és sajátos igazságfogalomhoz vezetett. Ennek
a fogalomnak köszönhető nagyrészt a nyugati világ technikai haladása és humánus
vívmányaink egész sora, ami persze a vissza is üthet. Vagyis: ma áldás és kockázat
együtt jellemzik a helyzetet. De azt is kérdezhetjük, hogy nem jellemezte-e
hasonló kétértelműség már a középkori igazságfogalmak hatásait is? Nem voltak-e
már annak is emberies egyszersmind embertelen következményei? Gondoljunk csak
a középkori skolasztikusokra és az általuk képviselt teóriára, amely az inkvizícióhoz
vezetett. Nincs olyan emberi vívmány, amelynek ne lenne színe és fonákja, ne
lenne kétélű kard. Ezt ki kell mondani. Kantnál csak az igaz, ami ésszerű. Bacon
szerint az igaz, ami hasznos. A leghasznosabb megismerés egyben a legigazabb
is. A gyakorlatban beváló ismeretek a lényegesek. Az olasz Vico talán még radikálisabb
módon redukálta az igazságot arra, amit az ember a tudomány és a technika terén
létrehoz. Jellemző, amit ezzel kapcsolatban Vico mondott: a csinált és az igaz
dolog kicserélhető. Aki alkot, aki teremt, aki létrehoz, az arra az Istenre
emlékeztet, sőt annak a helyét foglalja el, aki minden igazság forrása. Az új
igazsághierarchia csúcsát a kreatív ember képezi.
Wittgenstein egy róla készült filmben pedig már azt mondja, hogy csak a tudományos
eszközökkel igazolt tényekre vonatkozó beszédnek vagy mondatnak van értelme.
Ez már a pozitivizmus. Wittgenstein szerint arról, ami nem igazolható, jobb
hallgatni. Igaz, hogy a kései Wittgenstein meglepő módon helyet ad annak is,
amit "misztikus" valóságnak nevezett. Ennek jellege isteni, tehát túl van az
adott dolgok világán, vagyis teljes mértékben "túl-világi". Ezért a misztikus
valóság még nem mellékes, hanem igenis lényeges. Hiszen nélküle nem képzelhető
el az erkölcsös magatartás. Más pozitivisták, mint Russel és Carnap, mítosznak
ítélik a misztikát. A valóság szerintük teljesen az igazolásra képes természettudós
kezében van. Ennek a felfogásnak a következménye napjaink redukcionista áramlata.
A tudósnak joga van leredukálni a valóságot saját szakismeretei területére.
Így mondhatja egy fiziológus: az agyvelőben megjelenő gondolat nem más, mint
a központi idegrendszer terméke, az úgynevezett szabad akarat nem más, mint
az ösztönök egymásra hatásának eredménye.
Érdekes ilyen szempontból Einstein és Heisenberg.
Egyikük sem volt sem pozitivista, sem pedig redukcionista. Még kevésbé tettek
ateista hitvallást. Einstein kicsinek érezte magát a kozmosz törvényszerűségeivel
szemben. Elragadtatással adózott nekik és bennük találkozott az isteni valósággal.
Ideáljaként a kozmikus vallásosságot jelölte meg, amely egy közös indokra vezeti
vissza a kutatás és az imádás magatartását. A hívő és a kutató között analógia
áll fenn. Érhető, hogy a fizikai relativitás teoretikusa szerette a zsoltárokat
és csodálta Jézust, Szent Ferencet éppúgy, mint a buddhista lelkiséget. Einstein
a természet törvényszerű és determinált voltát isteni szintre emelte, Heisenberg
a kvantummechanika feltalálója a véletlennek is szinte teremtői hatást tulajdonított.
Az igazságkeresés szempontjából ez különösen korszakalkotó. Vagyis az a tétel,
hogy a végleges eredményű fizikai megismerés utópia. Heisenberg felismerte,
hogy az atomfizikában érvényes kvantummechanika összeegyeztethetetlen egy olyan
általános determinizmussal, amilyenben még Einstein hitt. Heisenberggel együtt
mondhatjuk, hogy hála Istennek, van a lényeget érintő, azt változtató, átformáló
véletlen. Nélküle nem lenne evolúció. Visszatérve a pápai enciklikához, az utal
arra, hogy életfogytiglan keressük az igazat. Út közben vagyunk. Több, amit
nem ismerünk, mint amit ismerünk. Minden találkozás az igazsággal új igazságkeresésre
sarkall. Einstein bizonyára helyeselné, amit a pápa mond: az Isten kutatónak
teremtette az embert.
Nem beszéltünk még az "ember igazságáról".
Nemcsak azt kérdezzük, hogy "mi az igazság?", hanem azt is, hogy "ki igazán
az, ami?" Kíváncsiak vagyunk arra, hogy az adott személy azonos-e önmagával,
vagy sem, megfelel-e egy ismert emberideálnak vagy sem. Az erkölcs terén érdekel
bennünket, hogy ki igazmondó és ki hazudik. A legfontosabb az önazonosság. Mindannyian
keressük önmagunkat, igazi énünket. Félünk az illúziókon alapuló öntudattól.
Rossznak ítéljük az önámítást és a beteges öngyötrést. Ugyanakkor érezzük, hogy
igazi énünk jórészt rejtett valóság és csak hosszú fejlődés, érés útján találkozunk
vele. Tapasztaljuk, hogy milyen erős befolyása van erre a folyamatra a közösségnek,
bizonyos találkozásoknak, más emberekhez fűződő viszonynak. Magától értetődő
dolog, hogy az "ember igazságát" ma sok más vallás és filozófia is képviseli.
Egy egységes emberideál és "világerkölcs" - ma utópia. Éppen ezért fontos az
eszmecsere, a párbeszéd a különböző humanizmusok és világnézetek között. A demokrácia
az igazság türelmes, kizárólagosságtól és kirekesztéstől mentes keresése.
Pogonyi Lajos
Szabó Bernadett felvétele