A következő lépés

a Magyar Pax Romana vitaestjei a Kossuth Klubban
2002. október 29., november 12., december 10.


Az önkorlátozás, mint a kooperáció esélye
(összefoglalás a december 10.-i vitaestről)

 

(17:15)

Horányi Ö.: Ritka alkalom Nobel-díj átadásról magyar résztvevővel helyszíni közvetítést látni, de most kapcsoljuk ki a televíziót; a folytatás ismétlésként bízvást megnézhető holnap.

Ungváry R.: Gépészmérnök vagyok, az internáló tábor után jutottam be az egyetemre. l975-ig szabadúszó voltam. Ekkor rájöttem arra, hogy az automatizált információkereső rendszerek visszakereső nyelveinek struktúráira vonatkozó hallásom van. Azóta egy ökológiai szigeten élek a társadalmon belül, ahol hozzám semmiféle hatás nem ér el. Itt, az emberi lét legelvontabb szintjén, a minden konkrétságától megfosztott fogalmiság engem 1975 óta hihetetlen boldogsággal tölt el. Ezen keresztül tudom igazán átélni, hogy ember vagyok. Ebből élek, irodalommal foglalkozom, és a politika költészetét művelem, amit úgy neveznek, hogy publicisztika. Diagnózist az önmegtartóztatásról szeretnék adni. Ez számomra az egyik legnagyobb és legnehezebb feladat, azért is érzem magam jól az absztrakciók világában, mert ott nem kell önmegtartóztatást gyakorolnom.

A létet csak akkor tudjuk felfogni, nem a hit, hanem a racionális gondolkodás alapján, ha strukturáljuk. A létnek különböző szintjei vannak, a legalacsonyabb szint (alatta már csak a puszta fizikai, élettelen anyag van) a biológiai és pszichikai szint, az ösztönök világa. Erre épül rá a társadalmi (civilizációs szint). Legfelül helyezkedik el a leggyönyörűbb, a szellemi-kulturális szint. E három szint meghatároz biológiai, szociális viselkedési mintákat. E szinteken tudjuk vizsgálni az emberek közötti együttműködést. A biológiai habitushoz kizárólag az egyénnek van köze, neveltetése szerint gyakorolhat önkorlátozást. A második, civilizációs szinten viselkedési minták jelennek meg[1]. Ezen a szinten már fölvetődik az együttműködés, vagy a versengés kérdése, mert ez bennünk, a fajra jellemző feltétlen reflexként működik. A viselkedési minták szinte generálják a versenyt is, az együttműködést is. Valószínűleg ugyanaz a - mondjuk, genetikai - minta hozza létre mind a kettőt, ugyanolyan elválaszthatatlanok, mint a bennünk levő gonoszság a bennünk levő jóságtól. Itt vetődik föl az és/vagy kérdése. A vagy akkor merül csak fel, ha nincsenek elfogadott játékszabályok, és ezért az erősebb előbb-utóbb mindig győzni tud, a gyengébb ennek következtében kényszerül fogcsikorgatva együttműködésre. Az és esete csak akkor állhat fenn, ha sikerült a társadalomba begyökereztetni olyan játékszabályokat, amelyeket az nem tud, még hipnózisban sem, levedleni. Mint ahogy nekem is kellene némi erőfeszítés, hogy Önök előtt meztelenre vetkőzzem, de ha ez sikerülne is, biológiai funkcióimat nem tudnám Önök előtt akarati koncentrációval elvégezni, olyan mélyen belém gyökeresedett az ezt szabályozó kulturális dresszúra. Körülbelül ilyen szabályozási mechanizmusoknak kell a társadalom civilizációs szintjén a politikai tevékenységekben megnyilvánulniuk. Ehhez az elmúlt 3-4 ezer év nagyon kevés volt, hiszen a biológiai rendszerünk kódolása több százezer év alatt játszódott le. Derűlátóan feltételezem, hogy a politikai dresszúra végleges kialakulása is legalább évtízezredekig fog tartani. Ezért nagyobb ostobaságot, mint a történelem végéről alkotott teóriát, nem ismerek a tudomány területén. Ahhoz azonban, hogy ez az egész dolog sikerrel lejátszódjék tíz-, húsz- vagy harmincezer év alatt, intenzív kommunikációra, és ezzel párhuzamosan, akármilyen kellemetlenül is hangzik, nyílt, sokszor agresszív összeütközésekre, és ha ez nem segít a tanulásban, akkor katasztrófákra van szükség. Ezek nem zárhatók ki, mivel nagyon nehezen tanulunk, főleg ami érzelmi háztartásunk kordában tartását illeti. Minderre vonatkozhatott Csányi V. gondolata, aki azt mondta, hogy a mai társadalom kelet-európában őszintétlen, mert kommunikálni csak őszintén lehet, és ezért minden valódi csoportérdek nyilvános kommunikációja, megfogalmazása hasznos. Ez előbb-utóbb konfrontációhoz vezet, de ettől nem kell annyira félni, mivel nem tudjuk megúszni.

A harmadik, legmagasabb szint a szellemi felismerések szintje, ahol bele tudunk kapaszkodni áthagyományozott kulturális értékeink világába. Ebben a világban folyik a mai Magyarország ,,kultúrharca'' (kinek az értelmezésével legyenek közmegegyezés tárgyai a legmagasabb szintű kulturális értékek). Ennek a szintnek az eszközeit, ezeket a kulturális értékeket felhasználva játszódik le egyrészt az alkati adottságok belátása, másrészt a szociális beidegződések nyilvánossá tétele, ami egy rendkívül fontos tanulmányozási folyamatot eredményez. A csoportosulásoknak, amelyek mélyről jövő vezérlés alapján működnek az emberekben, nyíltan ki kell fejezniük az érdekeiket. Ez a követelmény a mai magyar társadalomra 1989 óta sokkszerűen hatott, holott nincsen benne semmi különös. Szerencsésebb társadalmak ehhez hozzászokva természetes dolognak élik meg a vitákat. Aki figyeli az angol vagy a német tv-vitákat, látja, hogy azok kemények, de rövidek. A magyar televízió különböző vita-asztalainál egy-egy ember hosszú monológot mond, aztán egy másik mond egy hosszú monológot, érzékeljük néha, hogy lefojtottságok vannak az egyes emberekben, de ezek semmiféle dinamizmusban nem nyilvánulnak meg. Egy német vagy angol politikai kerekasztal vitában pattognak a mondatok, a résztvevők nyugodtan bele tudnak vágni egymás szavába, nem hangzik el, ami itt Magyarországon: ,,megengedi, hogy végigmondjam?''. Ott a vita természetes, mert a résztvevők valószínűleg nem gyűlölik egymást annyira.

A kulturális szinten szükség van a kulturális fölérendelt célokra (v.ö. Dessewffy), a nyilvánossá tételre. Ez a nyilvánossá tétel játszódik le jelenleg azzal az intenzitással, amit sokszor kultúrharcnak érzékelünk. Azonban ma csak a fölérendelt célok nyilvánossá tételéről folyik kisajátítási harc, a csoportérdekek őszinte és nyilvános megfogalmazásában nem. Az előző és a jelenlegi kormánypárt egyaránt sumákol, majdnem egyforma mértékkel, de más stílusban. Annak megvalósulása, hogy a fölérendelt célokban előbb-utóbb meg lehet egyezni, függ attól, hogy azok valóban legyenek ismertek és tudományosan megalapozottak (v.ö. Felkai G. - a demokratikus kooperáció feltételei). Az egész emberiségre jellemző, lassú ,,tudományosodási'' folyamat zajlik, amely a társadalomra és minden egyes személyre kiterjed. A nehézségek abból adódnak, hogy a magyar kultúra az elhallgatások kultúrája, amelyben hideg polgárháború (v.ö. Kende P.) zajlik a civilizációs csoportérdekek által meghatározott létszinten.

Ebben a helyzetben össztársadalmi szinten milyenek legyenek az önmérséklet és az önmegtartóztatás szabályai? Csak személyes válaszom van: nekem személyesen hitelesnek kell lennem. Hiteles pedig akkor tudok lenni, ha őszinte vagyok és nyílt. A magyar politikai életben tipikus, hogy valaki azt mondja, nem tudta, mi történt 1938-ban a zsidókkal Németországban, vagy nem tudta, mi történt 1944 augusztusában a zsidókkal, de azt látta, hogy csillagot kellett kivarrniok. Vagy a kommunista rendszerben valaki azt mondja, hogy nem tudott semmit arról, ami 1956-ban kiderült. Eközben látta, hogy akik nem értenek egyet a politikai rendszerrel, azoknak nincs politikai egyenjogúságuk. Látni ezeket a jeleket nem volt elég? Ezek azért erkölcstelen magatartások, mert tudtak valamiről, amit nem vettek figyelembe, felmentik önmagukat, mivel hittek. A hit ugyanis nem zárja ki a tudást. A görög filozófiában ez úgy hangzik, hogy a tudás erény. Önkorlátozásom érdekében tudnom kell - így el tudom érni a méltányosságot egy kommunistával és egy fasisztával szemben is.

Janáky I.: Az önkorlátozás egyik fajtája a rejtőzködés.[2] Hajdan a művészeti értékek az emberi közösségek, a nyilvánosság támogatásával keletkeztek. Ma a nyilvánosság gátolja a művészi értékek létrejöttét, üzemel a világ eddig létrehozott produkcióit közvetítő kommunikációs gépezet. Az értesüléshez nincs szükség emberi kapcsolatokra. A remetelakban létrejön a mű, az alkotó választhat: ha átadja munkáját a közvetítő hálózatnak, a mű a lényegét veszítheti el. Ha rejtegeti, a dolog ismeretlen és hatástalan lesz. Az építész rejtőzködése az életébe kerülhet. A rejtőzködő építészetnek belső erkölcsi önszabályozása van. A rejtőzködés akkor lehet tökéletes, ha lemond a kultúrához való hozzájárulásról, azt nem kívánja gyarapítani. A rejtőzködők többsége nem erdei odúkban, hanem városokban él. Látják egymást és egymás munkáját is, cinkosság van közöttük. Pontos ítéletükkel nem csak a saját értéküket ismerik fel, de mérni tudják másokét is.

(17:55)

Bitó L.: Ungváry R. hierarchiájához hozzá kellene adni érzelmi világunkat. Ez egy hihetetlen rendszer, neki köszönhetően a kooperáció nem teher, nem önfeláldozás. Hatalmas jutalmat kapunk egymás segítéséért ettől az érzelmi rendszertől. Tudunk-e olyan viszonyba kerülni az érzelmi rendszerünkkel, hogy jutalmazzon, megengedjük-e az érzelmi intelligencia kifejlődését, és hogy az uralja lényünket? A kooperáció bennünk van, és a jutalomrendszer is bennünk van, arról kellene beszélni, hogy érzelmi rendszerünket miért nyomjuk el. Szent Pál szól arról hogy ha valamit szeretet nélkül csinálunk, akkor inkább ne csináljuk.

Vidor F.: A vitaestek kimondott célja a társadalom következő lépéseinek keresése, mégis azt hiszem, hogy külön-külön és együttesen kell megtennünk a magunkét ahhoz, hogy társadalmi léptékben is bekövetkezhessenek azok a változások, amiket szeretnénk. Ungváry R. a hitelességet emelte ki; egy angol mondás ('Wear the mask so long, until no face is underneath') kifejezi az arcvesztés kockázatát, ami összefügg azzal, amiről Janáky I. beszélt a rejtőzködés kapcsán. Embernek lenni bizonyos értelemben azt jelenti, hogy maszkot kell viselni. Ki nem visel maszkot? A gyerekek és a bolondok. De a kulcskérdés az, hogy önmagunknak hazudunk-e. Egy régi történetben a tanítvány megkérdezi a mestert: honnan tudom, hogy Isten megbocsátotta a vétkemet? A mester válasza: onnan, hogy nem követed el újra. Amikor a rendszerváltozás jött, engem újra elővett egy gimnazista könyvélményem, Az írástudók árulása.[3] Hamvas Béla nyomán az állítható, hogy aki találkozik a fénnyel, de féltékenyen és irigyen magának tartja meg, az elárulja önmagát is. Ha magunkba fordulunk is, magunknak soha nem szabad hazudnunk.

Farkas B.: A következő lépés témáját is meghatározhatja egy fogalom, az identitás. Az identitásnak a gazdasági tevékenységre való hatását is vizsgálni kell. A gazdasági aktorok nem semleges lények, akikkel a mikroökonómia számol. Mindenféle önkorlátozásnak és kooperációnak elemi feltétele, hogy a szereplők a saját identitásukkal tisztában legyenek. Ha a diktatúra utáni tisztulási konfliktusokkal nem kapcsolódik össze egy identitás-keresés őszinte lefolytatása, akkor több száz év alatt sem lesz itt ,,sűrű gyep''[4]. Talán a Pax Romana ebben vállalhatna szerepet.

Hiába van politikai változás, se nyertes, se vesztes nem fogott neki az önmagával való őszinte szembenézésnek és egy olyan identitás fölépítésének, ami lehetővé teszi, hogy a társadalmi játszmában normális partner legyen. Ez nemcsak a politikában van így, meg vannak a kulturális vetületei, a kultúrharcnak is lehet zsákutcás vége. Az egyházakat is lehet ostorozni, hogy miért hajszolják a pénzt, miért ragaszkodnak költségvetési támogatásukhoz, lehet liberális elveket hangoztatni (a Pax Romana-ban mi előszeretettel szoktunk). De ha olyan emberek viselnek hivatalt vagy felelősséget az egyházban, akiknek az identitása problématikus, akkor az ostorozásnak sem lesz hozadéka. Sokrétegű a probléma, múltból hozott identitásaink is tisztázatlanok. Ezért nem túlságosan gyümölcsöző olyan mértékben haragudni a főpapjainkra, mint én magam 5-10 évvel ezelőtt haragudtam rájuk. Sokkal nagyobb türelemmel és megértéssel kellene egy társadalmi gyógyuláshoz hozzájárulni.

Radvány J.: Az első előadás szerint olyan vitakultúra van tőlünk nyugatabbra, ahol rövid fölszólalások vannak, és az sem baj, aha belevágnak egymás szavába. Nálunk az van, hogy elhangzik három előadás, az embernek van ugyan gondolata, hogy hozzá akarna szólni, de nem mer jelentkezni, mert ha jelentkezik, és itt két percet beszél, azt mondják, hogy te már szóhoz jutottál... Sokkal érdekesebb volna a hozzászólások hozzászólásainak a hozzászólásaihoz hozzászólni. Ilyen méretű társaságban ezt nagyon nehéz elérni.

Kamarás I.: Janáky I. esszéje szembesít a kérdéssel: beszéljük meg a dolgainkat vagy rejtőzködjünk? A remete tanácsadó is, informátor is lehet. A rejtőzködés talán a következő lépést megelőző dolog.

Horányi Ö.: A zsidó-keresztény kultúrában a lemondás erény. Janáky I. és Kamarás I. értelmezéseit nem vitatva is látni kell, hogy a láthatatlanná válás félreértelmezhető; az önkorlátozás lényege nem a lemondás és nem a rejtőzködés. A történelem a társadalmak nyilvánosságának változása is. Napjainkban ismét a francia forradalom előtti reprezentatív nyilvánosság válik jellemzővé. Az önkorlátozás a ,,másik'' szempontjának a figyelembe vétele. Ez az, amit Farkas B. ajánl nekünk: ne feledkezzünk meg az identitásról. Hol találjuk meg az identitást? Egymás szemében.

(18:29)

Dornbach A.: A kompetíció vagy kooperáció szempontjából az önkorlátozás (a szabadság, a tolerancia, a megbocsátás) érzékeny kérdés. Hogy a versengő értékek, a kompetíció és a kooperáció határmezsgyéi hol húzódnak, arra az emberiség megfogalmazott szabályokat. Ki-ki hite szerint gondolhatja, hogy ezek a szabályok a Teremtő által vagy a természet jóvoltából belénk kódolt szabályok - a ,,bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk'', vagy a klasszikus civil jog alapelve, hogy tilos azt tennem, amit nem szeretném, hogy mások velem tegyenek. Ezzel szemben a magyar közéletben csüggesztően sok, magát kereszténynek valló ember mondja azt, hogy csak akkor bocsát meg, ha előbb bocsánatot kérnek tőle. Eszerint a bocsánatkérés a megbocsátás feltétele, holott nem lenne az. Annak, hogy én bocsánatot kapjak, a Miatyánk szerint az a feltétele, hogy én megbocsássak. Ez egy nagyon etikus mérce, és elég jó iránytű, csak éppen ezt nem nagyon alkalmazzák.

Szekfű A.: A bevezető esszék mindegyikében a dinamika volt a legérdekesebb. A Janáki esszé sem egyirányú, vibrál benne a hit és az önirónia, a dolog kimondása és megkérdőjelezése. Amikor az önkorlátozásról beszélünk, ennek is a dinamikája érdekel. Itt furcsa dolgok jönnek ki, mert van az ,,ön'', aki önmagát korlátozza, azt korlátozza, amit akar. Azt, amit akarna, azt nem akarja. Gyanítja, hogy amit akar, az egy magasabb szempontból nem biztos, hogy jó. És ez a magasabb szempont szintén valahol saját magában van, mert különben nem tudna így fellépni. Kérdés, hogy jó-e így meghasadni, miért jó, ha az ön így meghasad. Erre én egy kétszavas kis parancsolatot idézek fel: ask first - előbb kérdezz! A parancsolatot akkor tanultam meg, 50 éves fejjel, amikor főnökként emberekkel kellett bánnom. Rájöttem, hogy a gyereknevelésnek is erről kellene szólnia. Konfliktusaink legnagyobb része abból fakad, hogy az első impulzusainknak engedünk, és nem kérdezünk rá a helyzetre, nem kérdezünk rá a másik emberre, hanem azt adjuk elő, ami belőlünk nagyon spontán előbukik. Az ösztönös agresszió adja a válaszainkat. Valószínűleg ezt kell korlátoznunk ahhoz, hogy egy társadalomban emberi életet élhessünk. Két elemi formája van az Interneten folyó dialógusnak, a valós időben folyó beszélgető szoba, és a levelező lista, ahol elmennek a hozzászólások, és mindenki megkap minden hozzászólást, és aztán reagálnak ezekre. A levelező listákon elszabadulnak az indulatok, ott magányosan ülök szemben a billentyűvel, előttem van a képernyőn embertársam butasága, elfogadhatatlansága, tűrhetetlensége. Ez kihozza belőlem az állatot, és akkor jól odamondok neki. A valós időben folyó beszélgetés kettéválik, van privát beszélgetés, amit két ember folytat egymással, és van a közös. Amíg a közösben ugyanez gyakran megtörténik, a privát beszélgetésben jóval ritkább. A privát beszélgetés felszabadít. Ott a rossz önkorlátozás megszűnik, és a jó önkorlátozás megmarad. A nyilvánosban bizonyos mechanizmusok elszabadulnak, ott sajnos az önkorlátozás szűnik meg.

Aszalós J.: Nekem soha nem volt még látomásom, de Janáky I. előadása közben behunytam a szemem, egy gyönyörű palotát láttam magam előtt, és élveztem, hogy rejtőzésről beszélni lehet, de igazán rejtőzni nem. Ungváry R. hármas lépcsője nagyon jól használható rendszerterv, és talán célszerű lenne az önkorlátozás mellett azonos súllyal az önkiterjesztés szót is használni. A mindennapos vitákban legbiztosabban akkor jutunk kooperatív stratégiához akár tevékenységben, akár beszédben, ha megpróbáljuk a magunk identitását kiterjeszteni a másik identitásának a beemelésével. A keresztény egyéniség nem lehet meg anélkül, hogy egy üres helyet mindig nyitva ne hagyjon mások számára. Elsődleges dolog, hogy megpróbálom az ő kultúráját megsejteni. Lehet, hogy már ezen a szinten megértem, hogy miért nem értünk egyet. Ha ezt megértettem, már nem olyan éles a konfrontáció. Ha kiderül, hogy nem a kultúra szintjén nem értünk egyet, hanem az alatta levő civilizatórikus szinten, akkor azt kellene megértenem, vagy ha ott sem, akkor a még rejtettebb, biológiai, fizikai hátteret kell megvizsgálnom, ahogy Bitó J. mondta, az érzelmek empatikus megközelítésével tehetném hozzáférhetővé a magam számára. Van egy-két barátom, aki a politikai élet szereplőivel kapcsolatos beszélgetésekben azt mondja, hogy ,,ennek az embernek én még a nevét sem veszem a számra''. Szerintem nem létezik két olyan ember, akik legalább egyetlenegy (kulturális, civilizatorikus vagy fizikai ponton) ne tudnának valamiféle azonosságot önmagukban fölfedezni. Ha sikerült ezt a pontot megtalálni, akkor - és ehhez kétségtelen, hogy az önidentitás birtoklása szükséges - intellektuális fegyelemmel, és ilyen értelmű önkiterjesztéssel - közelebb tudunk lépni egyfajta kooperatív stratégiához.

Szabó I.: Farkas B. beszélt az identitásról. A hozzászólások az identitás-keresés személyi kérdéséről szóltak. Az a véleményem, hogy identitása nem csak a személynek, hanem csoportoknak, átfogóbb ismérvek alapján összeálló embertömegnek is van. A nemzeti identitásnak is van értelmezhető tartománya, az európai integráció a nemzeti identitás önkorlátozásának egyik formája. Kérdésem: ez a nagy kollektív élmény hosszabb távon visszahathat-e az egyéni önkorlátozásra, mint egy hatalmas méretű modellpélda.

Szépe Gy.: 1995-ben volt Kecskeméten egy ökumenikus találkozó, egy kivétellel mindenki megszavazta a záró nyilatkozatot, amelyben benne volt, hogy ellenségeinket ugyanúgy szeretjük, mint testvéreinket. A mormon nem szavazta meg, mert neki nincsenek ellenségei. Én is egy mormon vagyok. Az és/vagy kapcsán látni kell, hogy ha nincs kompetíció, akkor nincs munka, nincs szaporodás, nincs önfenntartás, itt nincs vagy. Ha nincs kompetíció, nincs élet. A kooperációba beletartozik az, hogy én elfogadom a másikat agressziójával - és fogadjon el ő is engem. Egyébként sem kell naponta 24 órán át kooperálni. Felelősség kérdése fontos dolgokban kinyújtani a kezünket, és elfogadni a kinyújtott kezet. Ez a felfogás összefügg a Pax Romana katolicizmusával, és mindenféle etikus világfölfogással. Azokkal is kell kooperálni, akiknek nincs közük sem a katolicizmushoz, sem a valláshoz, sem a magyar egyházhoz, hanem egyszerűen azt szeretnék, hogy az itt jelen lévő, ezen a kontinensen élő emberek a legfontosabb kérdésben attól függetlenül, hogy tegnap éppen mit gondoltak, a holnapban egy kicsit megegyezzenek. Ilyen alapon a következő lépést bizonyos etikai minimumhoz kötném, amelyet azonban óvakodnék előírni, mert az kialakul saját magától.

(18:48)

Radvány J.: A Miatyánk hivatkozott mondata (,,et dimítte nobis débita nostra, sicut et nos dimíttimus debitóribus nostris'') annyit jelent, hogy ,,és engedd el tartozásainkat, miképpen mi is elengedjük adósainknak''.

Kőszegi Á.: Mi a kompromisszumok technikája? A magyar történelemben nincs becsülete a kompromisszumnak. A népmesékben, a mondákban sem. Folyton arról van szó, hogy ki kit győz le, kinek volt igaza. Azt is bebizonyítjuk, hogy a vereségeink valójában győzelmek voltak. Van egy kényszerképzete természetesen minden kis nemzetnek, lehet pszichologizálni arról, hogy mi lakozik e mögött, de a vita tárgya: Kossuth vagy Széchenyi, nem Deák. A kompromisszum a szégyenletes dolgok sorába tartozik. Vajon tudunk-e segíteni abban, hogy nemzeti identitásunkkal kapcsolatban kompromisszumaink dicséretét tudjuk zengeni. Legeredményesebb korszakaink mindig kompromisszumok eredményeként születtek meg. Velem mindenki azt akarja elhitetni, hogy szenvedélyesen kell harcolni az egyedül üdvözítő szent cél elérése érdekében.

Neveltetésünk más irányban is hiányosságoktól terhes. A KMÉM egyik kongresszusán (majd rögtön utána a protestáns szabadegyetem egyik kongresszusán) a háznagy kipécézte, hogy a délelőtti viták során kiknek volt konfliktusuk egymással, és mind a két helyen leültette őket egymással ebédelni. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mi ennek a célja, azt hiszed, hogy ki fognak békülni?, azt felelték, hogy arról szó nincs. Csak maradjanak egymással beszélő viszonyba. Ez a gyakorlat náluk akkor romlott meg, amikor a KMÉM hazatért és a protestáns szabadegyetem el kezdett itthon konferenciázni.

Lehet öntözni azt a kertet, amely a kívánt társadalmi együttműködést szolgálná. Tanulságos lehet Hollandia mentalitása. Egy régi történet szerint együtt vacsorázik egy magyar és egy holland házaspár, szomszédok. Évek óta nagyon jó viszonyban vannak. Kérdezik a magyar feleséget, mi a bajod, miért vagy ideges? Hogyne lennék, megbüntettek, fél órával ezelőtt kihoztak egy papírt, és azonnal be kellett fizetni. Valamelyik állat feljelentett. Erre a holland férj leteszi a kést és a villát, de hát én jelentettelek fel Téged. Te? - majdnem elvettem tőle a kést, hogy belevágjam! Mi történt? Megállapodtak, hogy levágják a sövényt, mindig egy adott mértékre. A szomszéd már több mint két hete szólt, vágjátok le, mert a sövény túlnőtt. Tehát a holland házaspár figyelmeztette a magyar házaspárt, de az erről megfeledkezett. Amikor letelt a két hét, a hollandok automatikusan mentek az ottani önkormányzathoz, és bejelentették ezt. Az önkormányzat azonnal kiküldött valakit, aki a büntetést bevasalta rajtuk. Két dolgot tehettem. Vagy belevágom a kést ott rögtön, mint szenvedélyes magyar, vagy átölelem, és megpróbálok tanulni a történtekből. Szerencsére az utóbbit választottam.

Bitó L.: Az identitáskeresés igénye meglepett. Ez valamikor divatos volt Amerikában, de rájöttek az emberek, hogy az identitás kifejlődik és van. Ha keresni kell, az már patologikus gond. Az agressziót örökölt genetikai tulajdonságként azonosító kutatásokról tudomásom szerint mindig kiderült, hogy helytelenek. Azt hiszem, hogy a kompetíció nélkül nincs élet kijelentés is olyan általánosítás, aminek nincs alapja. Nagyon intellektuális beszélgetést folytatunk, amely értelmi intellektualitásról szól, nem az érzelmiről. A problémákat sohase fogjuk megérteni érzelmi világunk kifejlesztése nélkül.

(18:56)

Tóth P.: Nincs élet kompetíció nélkül, az evolúció erről szól. Sajnos ezt be kell venni a gondolkodásunkba. Élet van, terjed, a források korlátozottak, a hely korlátozott, ebből következően kompetíció van. Más kérdés, hogy ami történik, az függ sok mindentől, például a forrásoktól, a szereplőktől is. Etológusként nehéz megmondani, hogy merre érdemes, vagy lehet indulni, hová lehet eljutni. Amint saját gondolkodásunkat, saját értékeinket, együttműködésünket, törekvéseinket másokhoz viszonyítva kell meghatározni, beindul a csoportképzési folyamat. Meghatározzuk önmagunkat másokhoz képest. Nem létezik csoport anélkül, hogy egy másik csoport ne létezne. A versengés Magyarországon igen intenzív, mert nagyon korlátozottak a források[5].

Érdekes lenne megtudni, hogy az internetes csevegést férfiak vagy nők művelik-e elsősorban, Bármilyen vitafórum, ahol vita van, nem egymás mellett való beszélgetés, etológiai szempontból olyan terület, ahol a hímek felvonulnak és megverekednek egymással. Az együttműködés összefügg a moralitással, amely csak büntetés mellett tud működni. Vagy akkor, ha az együttműködés alapja a reciprocitás, rokonság, nagy hasonlóság vagy közös érdekeltség. Az EU-csatlakozás kérdésében azért kételkedem, mert mindkét politikai irányzat már most a problémákat hangsúlyozza, arra készül, hogy hogyan tud kihátrálni abból a problémából, hogy mi vittük be az országot. És azt lehet mondani: ,,én megmondtam''. Nyilvánvalóan lesznek olyanok, akiket a belépés hátrányosan érint. Böhm Montenegróban végzett egy vizsgálatot és azt tapasztalta, hogy nagyon kemény politikai harc folyik a csoportok között. A politikai harc akkor szűnik meg (ideiglenesen), amikor (az 1970-es 80-as években) a belgrádi, központi hatalom valamilyen intézkedésével sértette a csoportok érdekeit. Akkor leálltak a belső harcok, mindenki összefogott, együttműködött. Ennek a küzdelemnek a megvívása után minden folytatódott tovább. Az Európai Unióba való belépés nem elég erős hatás. Nagyon erős a belső harc a csúcsra jutásért, az egyedüli vezető pozíció elfoglalásáért, mert úgy tűnik, hogy nagyon keveset lehet igazából megszerezni, ahhoz képest, amit például Angliában, a sűrű gyep hazájában lehet. Mert ott gyakran esik az eső, és az jót tesz a gyepnek.

(19:02)

Kőszegi Á.: A nemzeti identitás ápolására tudomásom szerint kevés gondot fordít Európa. Az viszont feltűnő, hogy a Burgenlandi Magyar Kulturális Egyesület 1995 óta lényegesen több (talán tízszer akkora) támogatást kap, mint korábban. Más kisebbségi népcsoport esetében is hasonló a technikai eljárás. A nemzeti identitás ápolása minden népnek és nemzetnek a saját jogkörébe van utalva, az EU arra kevés figyelmet fordít, annál többet az együttműködésre. Ha valaki identitást akarna Magyarországon ápolni, egy vasat sem kap, de ha a román-magyar együttműködés érdekében egy konkrét projekteket akar megvalósítani, akkor valószínűleg jó eséllyel pályázhat uniós támogatásért.

Draskovics I.: Tanár vagyok. Volt egy időszak az életemben, amikor kételyek gyötörtek, van-e identitásom, lehetséges-e, hogy nincs igazam, általában, vagy konkrétan. És fölvettem azt az álláspontot, hogy nem tudom hogy vannak itt a dolgok, majd csak kialakul. A társadalom körülöttem nem tudja kezelni ezt a viselkedést. Hogy én nem tudom, mi az igazság. Ez persze nehéz, én is katolikus neveltetésű vagyok, elvileg tudom hogy..., de szeretek kérdőjelet tenni minden mellé. A környezetemnek nincs kultúrája annak elfogadására, hogy én egy (szerintük) vesztes pozíciót foglalok el azzal, hogy bizonyos dolgokra azt mondom: nem tudom. Mára megtanultam ezzel együtt élni. Korábban inkább romboló hatású volt a viselkedésem, ma már tudom építő módon formálni és rengeteg emberrel kooperálok. Az én számomra biztosan gyümölcsöző lett annak a kultúrának a kifejlesztése, hogy alapvető kétellyel éljek saját magammal szemben, lehet hogy nincsen igazam, és lehet hogy a másiknak igaza van. De furcsa, hogy ezt ő többnyire nem kérdezi meg magától, miközben én esetleg nagyon határozott álláspontot képviselek velem szemben.

...cki M.: Közgazdász vagyok. Az, hogy a javak szűkösen állnak rendelkezésre, hogy ezért erős a verseny a magyar társadalomban, és hogy ahol több eső esik, ott kevesebb alapja van a versenyzésnek, attól függ, hogy mit tekintünk elosztható jószágnak. Ha csak anyagi javakat sorolunk ebbe a körbe, akkor a tézis igaz. De ha a társadalomban más javakat tartunk fontosnak, akkor már nem, hiszen például a tisztesség, a tudás, korlátlanul szaporítható javak. Az a kérdés, hogy mi az a jószág, aminek a megszerzésére törekszünk, mit tekintünk fontos értéknek. Az, hogy mit tekintünk értéknek, értékteremtő mechanizmusokon is, így a médián is múlik. Ha ez így van, akkor visszaérkeztünk oda, hogy a médiát az irányítja, aki az anyagi javakat birtokolja. Ezt végiggondolva nem nagyon látható kivezető út. Tudomásul kell venni, hogy éles a verseny, a harc, rengeteg konfliktus közepette élünk, ezeket nem lehet elkerülni és megspórolni. Azzal értek egyet, hogy a konfliktusokat nyílttá kell tenni, nyilvánvalóvá kell tenni. Sok konfliktus révén alakulhat ki közmegegyezés abban, hogy hol az a határ, amíg valaki elmehet.

Scharle P.: Kamarás I. leszögezte, hogy a csend néha hatásosabb, mint a szavak. Mégis van mit zárszóban felidézni az est és a sorozat végén. Bitó L. kétszer is hangsúlyozta az érzelmek jelentőségét - alighanem azért nem nyílt ki ebben az irányban a vita, mert egyetértenek vele a jelenlévők. A rejtőzködéssel kapcsolatban Jónás monológjára is érdemes gondolni[6]. Javasolom, hogy ki-ki a maga életében fogadja meg az ask first tanácsot. A vitaestek hozamának hasznosítása végett folytatni kell a munkát, további kérdéseket kell feltennünk magunknak. A vitaestek tematikája kérdések füzére volt - megválaszolásukhoz a Magyar Pax Romana sok segítséget kapott a három vitaest minden résztvevőjétől. A téma régóta része mindennapi életünknek (Csepeli Gy., aki a második vitaesten jelen volt, szociológusként a 80-as évek közepén könyvbéli fejezetet[7] szentelt az alapkérdésnek). A rendszerváltoztatással járó sokféle átalakulás felszínre hozta erre vonatkozó érzékenységünket. A három este résztvevői által gyakorolt multidiszciplináris elemzéshez alapos munkával hozzá kell tennünk olyan gondolatokat, amelyek tovább vezetnek abban az irányban, amelyet Szépe Gy. jelzett. Hogy ne egy befelé forduló katolicizmus szempontjai szerint rakjuk össze zárt rendszerré csúnya vagy kevésbé csúnya dolgokra vonatkozó gondolatainkat, hanem minél nyitottabban merjünk gondolkodni mindarról, amit a vitázók fölvetettek. Hasznos lehet egy-egy, a legelső estén Fehér M. által javasolt, játékelméleti modell kimunkálása. Ennek a megközelítésnek is vannak előzményei[8]. P. Carse[9] azt állítja, hogy rendre sok véges játszmában veszünk részt, miközben valójában egyetlen végtelen játszmát folytatunk. Az igazán nagy játékosok nem a győzelem, a vereség, a siker, a kudarc élményét keresik, hanem a játszmában való állandó részvétel gyönyörűségét. Ugyanakkora gyönyörűséggel tudják megélni a nyertes játszmát, mint a vesztettet, mert egy-egy véges játszma kimenetele ezer dologtól függhet (játékszabályoktól, azok megsértésétől, vagy megtartásától, stb). Nem biztos, hogy könnyű ezt az élményt megszerezni, de hallottunk technikákat erre vonatkozóan.

A MPR szándéka szerint születni fog egy olyan kézirat, amely összefoglalja a vitát. Kérni fogjuk ennek kemény, kritikus bírálatát, kiegészítését. A vitaestek résztvevői elvégeztek egy munkát, amelytől meg lehet kímélni másokat, hogy jusson energiájuk további munkák elvégzésére. Alázattal fogjuk folytatni a feldolgozást. Ungvári R. szerint tízezer évig is eltarthat, amíg sikerül magunkat úgy szocializálni, hogy a játékszabályokat kényszeresen betartsuk. Jónás történetének[10] e tekintetben is van idézhető szelete:

Nekem is csak egyetlen szót kell még kimondanom. Köszönjük.

 

 

Jegyzetek:


1. Csányi Vilmos foglalkozott részletesen ezekkel a mintákkal.

2. J.I. felolvassa ,,A rejtőzködés'' című írását. Ez hozzáférhető az érdeklődők számára.

3. A Liget folyóirat cikksorozatban foglalkozott a témával, V.F. ott megjelent írásából idéz.

4. Utalás a 300 éve ápolt brit pázsitokra

5. A forrásokért folyó versengés témakörében Baumol elemzéseit érdemes figyelembe venni.

6. ,,... Rejteztem én is elüled, hiába! Utánam jöttél tenger viharába, ... Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.'' (Babits: Jónás könyve).

7. A hétköznapi élet anatómiája (Kossuth, 1986), Együttműködés és verseny (p.37)

8. Magyar vonatkozásban Neumann J., Harsányi J., újabb időkben Mérő L. neve említhető

9. Finite and Infinite Games (Penguin, 1986)

10. Babits: Jónás könyve