Mi sem egyszerűbb. A megoldásra vannak már mintáink: a rend vagy szabadság, közösség vagy egyén, a haza vagy haladás dilemmájának feloldását a ,,vagy'' ,,és''-re cserélésével végezhetjük el. Ki ne fogadná el, hogy a rend és szabadság, közösség és egyén, haza és haladás, és persze, kooperáció és kompetíció hozhatja meg a boldogabb, igazságosabb, emberhez méltóbb stb. - azaz a jobb világot.
De vajon tényleg ilyen egyszerű lenne a jó világhoz vezető út? Egy kötőszó kicserélése megoldhatja problémáinkat, betemetheti az egymással olykor heves harcban álló véleményközösségek, politikai táborok közötti lövészárkokat? Álellentétekről, az emberi elme eltévelyedéseiről, esetleg még rosszabbról, valamiféle sötét célokat követő gonoszság ármányairól volna szó, amikor a - lám, oly könnyedén összekapcsolható, harmonizáltatható - értékek között a választás kényszerét állítják elénk egyesek? Az ,,és'' helyett tehát a ,,vagy''-ot.
A politikai gondolkodás történetét - és természetét - kutatva azonban úgy látom, a dolog bonyolultabb. A kötőszó-cserének a belátáson kívül további feltétele is van. Hogy az iménti példáinkban párba állított fogalmak, értékek ne ellentétpárokat alkossanak, ne választási kényszert fejezzenek ki, sajátos értelmet kell adni a szavaknak. Mondhatnánk, az a ,,haza'' és az a ,,haladás'', amit Kölcsey oly természetes módon kapcsol össze a ,,vagy''-nak ,,és''-re cserélésével, más jelent, mint az a ,,haza'', és persze, mást mint az a ,,haladás'', amely egy emberöltővel korábban egymással szemben álló táborokba gyűjtötte össze az előbbi, illetve az utóbbi híveit. Mert a ,,hazának'' lehet olyan értelme, ami valóban tagadja a ,,haladást'', miként - és ezt se felejtsük el - a ,,haladás'' is jelenthet olyasmit, ami a ,,haza'' tagadása. (Csak emlékeztetőül: Kölcseynek - és a reformkor magyar liberálisainak - nemcsak a nemesi nációból kellett az ország egész népességét magába foglaló ,,polgári'' nemzetet teremteni, hanem a ,,felvilágosult'' abszolutista állam pusztán hatékonyság-növelő ,,modernizációs'' ideológiáját is fel kellett cserélniük a polgárosodás programjával. A haza és a haladás ekképpen a nemzeti polgárosodás jelszavában kapcsolódhatott tartalmasan egybe.)
Azt hiszem, valami ilyesmi történik a többi felemlített példa esetében is: más a jelentése annak a ,,szabadságnak'' és annak a ,,rendnek'', annak az ,,egyénnek'' és annak a ,,közösségnek'', amit adekvát módon a ,,vagy'', illetve az ,,és'' köt össze.
Gondolom, így vagyunk a ,,kooperációval'' és a ,,kompetícióval'' is. Lehetséges a kooperációnak olyan értelme, ami kizárja a kompetíciót és ugyanígy a kompetíciónak is van olyan jelentése, amely tagadja a kooperációt. Ez esetben viszont a ,,vagy'' a helyesen választott kötőszó.
Mutatis mutandis - mondom a kötelező történészi óvatoskodással -a magyar politikai gondolkodás történetében legalább egyszer lezajlott már ez a vita a 19. század utolsó két évtizedében. Akkor a ,,versenypártiak'' - Beksics Gusztávtól Berzeviczy Alberton át Pulszky Ágostig vagy éppenséggel Tisza Istvánig - maradiságból vagy éppen (szocialista) utópizmusból, vagy még rosszabból, a feudális, klerikális reakció uralmi törekvéseiből, a munkásvezérek lelketlenségéből, esetleg az ostobaságból vezették le a versenyt kizárni, korlátozni akaró ellenfeleik javaslatait. Vitapartnereik - az Istóczy-féle antiszemitáktól az agráriusokig vagy a szociáldemokratákig - viszont az emberi együttélés lehetetlenné tételét vetették szemére a ,,manchesterizmusnak'' - ahogy a korszakban a verseny korlátlansága mellett érvelő iskolát nevezték - mondván: az emberek közötti együttműködés valamiféle rendszere ( a konzervatívok szerint valamiféle hajdanvolt patriarchalizmus, a szocialisták szerint a még soha nem volt szocializmus) lehet az egyetlen menekvés a társadalom elembertelenedéséhez vagy a minden értéket elpusztító társadalmi katasztrófához vezető kíméletlen önzés következményei ellen. S ha megvizsgáljuk az egymással szemben megfogalmazott vádakat, aligha mondhatjuk, hogy nem volt igazságtartalom bennük; a ,,versenypártiak'' - igazukról csöppnyi kételyt sem táplálva - nem is igen tagadták, hogy a versenynek szép számmal lesznek vesztesei, hogy sokan válnak fölöslegesekké stb. De hát ugyebár a haladásnak ára van, amit a gyengék, a felkészületlenek, az alkalmatlanok, az alkalmazkodni nem tudók - egyszóval a férgese - pusztulásukkal fizetnek meg. ,,Létharc'', ,,természetes kiválasztás'' - közhelyként idézték olyanok is a darwini tételeket, akik Darwinról és a darwinizmusról mást nem igen tudtak. De a ,,kooperáció-pártiak'' sem rejtették véka alá, hogy valamiféle kényszer-kooperációra gondolnak; nemcsak a versenyt, de az ember önállóságát, szabadságát is korlátozni akarják, feltétel nélkül alárendelni valamiféle közösség érdekeinek. Természetesen a ,,verseny-pártiak'' is, a ,,kooperáció-pártiak'' is tették, tervezték mindezt a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága jegyében, szemére vetve ellenfeleiknek, hogy ők csupán maroknyi ember érdekeit képviselik.
Nos, az így felfogott kompetíció és az így felfogott kooperáció bizony nem köthető össze az ,,és''-sel. A korlát nélküli verseny és a korlát nélküli kooperációs kényszer nyilvánvalóan nem összeegyeztethető. Ez esetben valóban ,,vagy-vagy''-ról van szó. Vagy kompetíció, vagy kooperáció. Harmadik út pedig nem létezik.
A persze elsősorban nem a bölcselkedés, hanem a politikai konfliktusok hatására végbemenő tanulási folyamat eredményeképpen aztán fokozatosan felismerhetővé vált ezen alternatíva ,,hamissága'' miként máshol, akként nálunk is. Előbb a józan észre apelláló ,,pragmatisták'' keresték a konfliktusok tompításának eszközeit - pl. a ,,szociális olajcseppek'' politikája, önkorlátozás stb. -, majd jöttek a ,,revizionisták'' mindkét oldalon, akik korlátozóan kezdték értelmezni, sőt átértelmezni az egymást tagadó elveket. Verseny - de korlátok között; azaz a hatékonyság elvet ki kell egészíteni más szempontokkal, a méltányossággal, a társadalmi béke megőrzésével, az igazságossággal, a nemzeti vagy keresztény szolidaritással stb. Kooperáció - de korlátok között; azaz nem a haladást, a hatékonyságot szolgáló verseny kizáró, mindent szabályozó, a szabadságot megfojtó valamiféle ,,kaszárnyaszocializmus''.
Lássunk három példát a ,,harmadik út'' keresésre. A konzervativizmus irányába tájékozódó agrárius Károlyi Sándor szerint a megszervezett érdekcsoportok (a tőkések, a munkások és a ,,gazdák'') megegyezését lehetővé tevő ,,magyar demokrácia'' jelentheti a megoldást a két rossz véglet, a ,,túlterjedő'' kapitalizmus, illetve az ennek következményének tekinthető szocializmus között. (,,Az egyik - mondja - a szabadság korlátnélküliségéből származik, a másik, a szocializmus a szabadságnélküliség felé visz.'') A liberalizmus megújításán fáradozó Gratz Gusztáv ugyanebben az évben (1904-ben) pedig ekként összegzi krédóját: ,,A jövő liberalizmusa vagy szociális liberalizmus lesz, vagy egyáltalában elpusztul.'' És hát ismerjük a szociáldemokraták ,,minimális'' programját: addig is, míg a szocialista forradalom elérkezik, a ,,gyengék'' a szervezkedés erejével korlátozhatják a verseny - értelmezésükben a kizsákmányolás - szabadságát.
A két véglet közötti ,,arany közép'' igényének megfogalmazása persze még nem jelenti egyszersmind megtalálását is. Jó szándék, belátás bizonyosan kell hozzá, de a politikailag megformált akarat és erő is szükségeltetik. Nemcsak hazánkban nem jött létre a felismerés nyomán - tehát a 20. század elején - a hőn áhított társadalmi béke, s persze az annak alapjául szolgáló közmegelégedettség, hanem Európa - állítólag - boldogabb felében sem. Vagy fogalmazzunk pontosabban: ,,vérzivataros'' évtizedekre volt ott is szükség, hogy a szabadságjogokkal - beleértve a verseny szabadságát is - korlátozott kooperáció és a közérdek - beleértve a ,,gyengék'' védelmét is - által korlátozott kompetíció egyugyanazon rendszer részeként együtt létezzen. Tudjuk, II. Vilmos ,,szociális császárságától'', a Rerum Novarumtól, Bernstein revizionista programjának megfogalmazásától s a hasonló kísérletek sokaságától még hosszú és nagyon is kanyargós út vezetett Nyugat-Európában is a ,,szociális piacgazdaságig'', a ,,jóléti társadalomig'', amely a két elv összekapcsolását a társadalmi gyakorlatban is megteremtette.
Végérvényesen és örökre? Valamiféle új elv, új rendszer feltalálásával, amit nekünk már csak elsajátítani, átvenni, esetleg adaptálni kell?
1843-ban - tehát a haza és haladás programjának jegyében fogant mozgalom kiteljesedésének időszakában - Kemény Zsigmond a magyar politikusok ,,terhes hivatásáról'' ekként elmélkedik: ,,Kötelességünk előmozdítani a liberalizmust és nem hanyagolni el nemzetiségünket, noha e két hitre-bízottság érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztülvágják egymást, irányai különszakadnak.'' ,,Kedvetlen dolgokat mondottam el - zárja fejtegetéseit -, mert hőbben óhajtom a nép jólétét, hogysem valaha eszembe jusson népszerű kifejezésekkel azt hátrébb tolni.''
Az öncsalásra - amely persze sokszor a cselekvőképesség feltétele - talán a legkevésbé hajlamos nemzeti liberális politikus tehát látja, hogy bár az (átértelmezett) ,,haza'' és az (átértelmezett) ,,haladás'' egy programba összekapcsolható, a nemzeti elv és a szabadság elv közötti feszültség nem szűnik meg, sőt - legalábbis olykor - egymás ellenében hatnak, sőt ,,meghasonlanak''. Nem sok időre volt szükség ahhoz, hogy e megsejtett tragédia mélységét a magyar liberálisok bőrükön tapasztalják meg.
Nos, ha - lemondva inkább a cselekvőképességről - mi sem akarjuk sem magunkat, sem másokat megcsalni, tudomásul kell vennünk, hogy - noha kötelességünk mindkettőt akarni - a kompetíció elve és a kooperáció elve két olyan ,,hitre-bízottság'', amelyek - legalábbis olykor - ugyancsak ,,meghasonlanak, útjai keresztül vágják egymást, irányai különszakadnak''. Aligha hinném, hogy létezhet olyan ,,szuper-elv'', amely képes lehetne a közöttük lévő feszültségek megszűntetésére.
Akkor hát? Ezek szerint mindkettőt kell választani, és meg kell találni a köztük lévő feszültséget kordában tartó mértékeket. Mi tagadás, ez is meglehetősen ,,terhes hivatás''.