A kooperáció egyik legfontosabb szociálpszichológiai akadálya, ha a felek úgy érzik, eszköz van a kezükben, amivel a másikra nyomást gyakorolhatnak. Ha és ameddig ez a lehetőség fennáll, akkor és addig fönnáll annak a lehetősége is, hogy ezzel az eszközzel élni fognak. Nem lehet tehát hosszú távon az önkorlátozó magatartásra hagyatkozni, jobb olyan helyzeteket teremteni, vagy a helyzet olyan interpretációját elfogadtatni a felekkel, amelyben csak a tárgyalásos megegyezésre van mód.
Hogy ennyire azért ne legyünk absztraktak, tekintsük Deutsch és Krauss klasszikus kísérletét a két szállítmányozó vállalatot szimuláló játékkal. Akmé és Bolt egymással ellenkező irányban szállítanak. Van egy rövidebb útvonal, amelynek egy szakasza egyszerre csak egy irányban járható, s ezen egymással szemben kell közlekedtetniük teherautóikat. Van elkerülő út is, de az sokkal hosszabb. A játékban minden célba juttatott fuvarért 60 centet kapnak, levonva belőle a költségeket. A költségek másodperceket jelentenek, másodperenként 1 centet. A rövidebb, de a másik fuvaroztatóval közösen használt útszakaszt is magába foglaló útvonalon tisztességes megtakarítás érhető el, míg az elkerülő útvonal fölemészti a fuvarért járó díjat, sőt. Tehát nyilvánvaló, hogy akkor járnak jól, ha megegyeznek arról, hogy milyen rend szerint használják az egysávos szakaszt. Az ilyen megegyezések számára három különböző feltételt vizsgáltak a kutatók.
1. sem Akménak, sem Boltnak nincs eszköze a másikra nyomást gyakorolni;
2. vagy Akménak, vagy Boltnak módja van lezárni egy kapuval a saját oldala felől az egysávos szakaszt, s ennek tudatában tárgyalni a másikkal a feltételekről;
3. mind Akménak, mind Boltnak módja van a saját oldala felől lezárni a szakaszt, s ennek tudatában tárgyalni a feltételekről.
A vizsgálat eredményei nagyon tanulságosak. A feleknek csak akkor sikerült nyereséggel zárni a fuvarozási és tárgyalási sorozatot, ha nem volt eszköz a kezükben arra, hogy a másikra a tárgyalás során nyomást gyakoroljanak, s akkor volt legnagyobb a veszteségük, amikor mindkettőnek módjában állt a nyomás gyakorlása. Ilyen tiszta ,,laboratóriumi'' szabályok között lehet esély arra, hogy a felek belássák, önkorlátozással, a kapu fölötti hatalmukkal nem élve maguk is jobban járnak.
Ha azonban kiszabadulunk a laboratóriumból, akkor rettentő nehéz olyan tiszta szabályozást alkalmazni, ami az 1. feltétel szerinti helyzetet teremt. Már csak azért sem, mert a szabályozáshoz az önkéntes szabálykövető magatartásra van szükség. Ha megegyeztünk a sorompó nyitásának rendjében, akkor nem azon töröm a fejem, hogy miként tudom megbabrálni a sorompót, hogy magamat további előnyhöz juttassam. Annak zsigeri belátására volna szükség, hogy a szabályok áthágása ellenkezik az én érdekeimmel - természetesen legalább közép-, de inkább hosszú távú érdekeimmel. Ha beszélhetünk magyar mentalitásról, akkor annak minden bizonnyal egyik középponti eleme éppen ennek a zsigeri érzésnek, s ebből eredően az önkéntes szabálykövetésnek a hiánya. Épp az ellenkező zsigeri reflexet tekinthetjük tipikusnak, amit jól érzékletet egy diplomata barátomtól származó anekdota. A londoni magyar nagykövetség attaséjaként követségi autóval és sofőrrel szabálytalanságot követtek el, a sofőr nem vett figyelembe egy közlekedési táblát. A bobby megállította és megkérdezte tőle, miért hagyta figyelmen kívül a táblát, talán nem látta? Mire a sofőr gondolkodás nélkül így válaszolt a rendőrnek: ,,A táblát láttam, magát nem láttam.'' Szegény bobby valószínűleg azóta sem érti ezt a választ.
Azt hiszem, gyors megoldásra ilyen mélyen gyökerező mentalitás esetében nem számíthatunk. Vállalva a leegyszerűsítés kockázatát, úgy vélem, ennek a mentalitásnak a gyökere a paternalista elnyomás. A hétköznapi életünkben ennek legbanálisabb megnyilvánulási formája a - néhai Liska Tibor egyik kedvenc szavajárást idézve - fosztogatásból osztogatás. Ha a funkcionális közösségek szintjén a közös hosszú távú érdekek felismeréséhez és tudatosításához nem rendelhető hozzá az eszközök fölötti rendelkezés és felelősség átlátható szabályrendszere, akkor nem számíthatunk az együttműködést elősegítő egészséges folyamatok beindulására. Ha csak arra gondolunk, hogy az önkormányzatoknál maradó összeg hogyan alakult az elmúlt 12 évben, s a tendencia gyökeres megfordulására e pillanatban nem látni garanciát, akkor világos, hogy társadalmi szinten mi az egyik legfőbb cél, amiért küzdeni kell a kooperáció alapvető feltételeit megteremtendő.
E mellett persze számos kisebb horderejű és ad hoc is alkalmazható módszer létezik, amelyek megismertetésével és elsajátításával enyhíteni lehet azokon a konfliktusokon, amelyek nem orvosolhatatlan érdekellentéteken nyugszanak, hanem a helyzet újra definiálásával kölcsönösen elfogadható megoldást lehet kimunkálni. Ilyen lehet az, amikor egy zéróösszegű játszmaként értelmezett helyzetről bebizonyítható, hogy át lehet alakítani nem zéróösszegű játszmává. Lehet elősegíteni, hogy a felek képesek legyenek empátiával viszonyulni a másikhoz, ami megteremtheti a kooperáció feltételeit. Ezek azonban inkább technikák, amelyek csak akkor hatékonyak, ha mindkét fél felismeri és elismeri, hogy érdekelt az együttműködésben.
A kisebb-nagyobb természetes közösségek szintjén mindeközben jó esély lehet arra, hogy kialakuljon a mainál nagyobb fokú együttműködés. Ennek az optimizmusnak egyik alapja az a tapasztalat, hogy az ember alapjában véve rendkívül kooperatív lény. Ha helyzet az érdekek tekintetében legalábbis semleges, már akkor is igen könnyű a saját csoport-másik csoport szembeállítását elkerülni, s amennyiben erre vonatkozó impulzusok nem érik az embereket, akkor elsődleges reflexük a kooperáció. A mindennapi kapcsolatokban hosszú távon nem lehet fönntartani azt a hadiállapotot, amit a nagypolitika szintjén tapasztalunk. Ezt a folyamatot lehet katalizálni azzal, ha véleményformáló személyiségek és intézmények jó propagandával fölerősített nyilvános gesztusokat tesznek, s ezzel mintegy példát mutatnak. Lehet, hogy naivitás, de megpróbálok hinni az ilyen akciók sikerében, ha kellő állhatatossággal és profizmussal űzik. Kérdés, hogy ki finanszírozza. Mindenesetre inkább szomorú negatív példával találkozni. Ilyen az, hogy ,,technikai okok miatt'' elmaradt a XXI. Század Intézet 2002. november 22-23-ára tervezett ,,Konfliktusos és konszenzusos demokrácia modellek'' című konferenciája.
A sajtó tükrében a helyzet az önkorlátozó kooperatív magatartás szempontjából nem jó. Az eltérő politikai affinitású orgánumok üzenetei között domináns helyet foglalnak el azok a hírek és elemzések, amelyek a másik fél szabályszegéseiről szólnak. Mind emellett éppen az önkorlátozó magatartás alapfeltételét, a szabálykövetést és annak intézményeit illetően mérgesedett el leginkább a konfliktus. Amikor az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés hitelét nyilvánosan alapjaiban lehet megkérdőjelezni, akkor ezen a szinten az önkorlátozás hiú ábrándnak tűnhet. A hangulatról talán legékesebben a FIDESZ alábbi nyilatkozata szólhat:
"A Tocsik-ügyről, a vecsési számlagyárról és a privatizációs fosztogatásról elhíresült szocialista párt és a számára politikai megrendelésre dolgozó rendőrség összehangolt, törvénytelen és az emberi méltóságot lábbal tipró támadást indított politikai ellenfelei lejáratása érdekében. A rágalomhadjárat újabb fejezete, hogy a törvénytelen módon és törvénytelen eszközökkel dolgozó rendőrség az esetekről úgy adott tájékoztatást, mintha valóban megtörténtek volna. A koncepciós eljárásokról szóló hazug beszámolóra reagálva pedig a szocialista párt - több millió embert megsértve - a polgári, keresztény értékrendet gyalázta meg. A Fidesz-MPP elnöksége határozottan visszautasítja az alaptalan vádakat. Elfogadhatatlan, hogy a magyar polgárok többségét hátrányosan érintő jövő évi költségvetésről úgy kívánják a figyelmet elterelni, hogy a közbeszédet kriminalizálva politikai ellenfeleik lejáratására törekednek."