Nem a család és a házasság van válságban, hanem az ember - sokszor elmondtuk már. A családokról szóló körlevél e válság számos elemét taglalja, egyről nem beszél talán eléggé hangsúlyosan: a kommunikációs válságról (emberek közötti, ember és közösség közötti, ember és Isten között kommunikáció egyaránt válságban van). Néhány jegye ennek - elsősorban az Én-Te kapcsolatokban - a hallgatás, a félelem a másiktól (a vágyaitól, a különbözőségtől, az elfogadás hiánya bennem félelmet szül), a menekülés és az ebből adódó pótlékok, a fogyasztás, az identitásválság, a neurózisok, számos aránytalanság: konfliktuskerülés, illetve a túlzott reakciók. A személyközi kommunikációt az Én-Te kapcsolatokra vonatkoztatva teljes személyiséget átfogó módon értelmezzük: a test, a lélek, a szellem találkozására a gyengédség számos jelében: szexualitásban, a szóban vagy írásban zajló párbeszédben, a közös ima formájában Istennel folyó párbeszédben. A "személyközi párbeszéd" túl hosszú, helyette "dialógust" fogunk olykor használni.
A személyközi párbeszéd eleme a játék. A beállítódásban, a magatartásban szükség van a játékosságra ahhoz, hogy bele merjünk menni a párbeszédbe. A dialógus könnyed, a könnyedségnek abban az értelmében, hogy "szabad" - szabad vagyok benne én, szabad vagy benne te. A párbeszéd külön világot teremt szabályok önkéntes vállalásával, ez pedig minden játék sajátja. "Amikor a föld alapjait megvetette, ott voltam mellette, mindent elrendeztem, és gyönyörködtem nap nap után színe előtt játszadoztam mindenkor. Játszadoztam a földje kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni." (Péld. 8,30-31.) A játékos magatartás lényegi eleme a gyönyörködés, a gyönyörűség.
Minden párbeszédben tükröt tartunk egymásnak, egymás tükrei vagyunk, ez a létezésünk módja. Tanúi vagyunk egymás életének, a tanúskodást tágabban véve. Jó segítőtársai vagyunk egymásnak, ebben az egyik legfontosabb feladatunk a tükör tartása a másik felé, hogy ne zárkózzon be a saját világába (a zárt rendszerek szükségszerűen elpusztulnak), hanem nyitott legyen, maradjon. "Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretünk, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok." (1Kor 13,12). A másik - nekem nagyon kedves - rész: "Mert ha valaki hallgatja az igét és nem cselekszi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a saját arcát a tükörben szemléli, ha megnézte magát és elment, rögtön elfelejti, hogy milyen volt. Aki azonban gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által." (Jak 1,23-25) Az a tükör, amit egymásnak tartunk, felkészülés a végső dolgokra és a boldogság felé vezető út egyben. A Jelenések Könyvében áll, hogy a nevünk a homlokunkra van írva: ez azt jelenti, hogy az alapvető önmeghatározásunkban a másikra szorulunk.
A párbeszéd célja és eredménye az élmény. A párbeszéd (a tágan értelmezett párbeszéd) építőkocka, kapcsolatunk építőköve lehet, ha élménnyé válik. Az élményben tudatosul a kapcsolat megléte, általa marad fenn. Az élmény kapcsolatunk forrása, amely a folyamatos párbeszéd éltetője lehet.
Nem arról van szó, hogy a párbeszéd önmagában játék lenne, hanem, hogy a párbeszédhez általában fontos a játékos hozzáállás. De hát mi a játék, mit jelent a játékos hozzáállás valójában? A játék találkozás, sőt találkozások sorozata. Találkozás önmagunkkal, embertársainkkal és a világgal. A játszó ember szabad, nyitott a váratlan, életformáló találkozások számára. Kész arra, hogy átélje és átadja magát a találkozásban rejlő új lehetőségeknek. Eszerint a "játékon" magatartást is értünk, egyfajta viszonyulást, kapcsolatot az élettel és annak eseményeivel. Amikor folyamatos párbeszédben élünk, nem éppen erre törekszünk? Kapcsolatban lenni önmagunkkal és egymással, hogy a jelen életünket teljes egészében átéljük és elfogadjuk. Aki megőrzi a játszó énjét, az képes a jelenben élni, a jelen által adott lehetőségeket és kötöttségeket nyugodtan, derűsen szemlélni.
A játék és a személyközi párbeszéd összevetése
Hogyan határozzuk meg definíciószerűen, ismérvekkel a játékot, és ezeknek mi a mondanivalója a személyközi párbeszédről, a dialógusról?
A játék nem produktív, hanem önmagában való tevékenység, célja önmagában van. Egy gyerek a játékért magáért játszik halálosan komolyan. Nem haszna van, hanem egy sajátos cél van benne: birtokba venni a világot érdek nélkül, a saját képünkre, ezen keresztül szeretni és szeretetet kapni. "Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermek, nem juttok be a mennyek országába." Kell egy gyermeki magatartás nap mint nap - ebben is segít a folyamatos párbeszéd. Nem azt mondjuk, hogy a párbeszéd egymással játék, mert az nagyon komoly dolog, de éppúgy, mint ahogy a játék is nagyon komoly dolog - az élet maga, tanulás, öröm, lényegi tevékenysége az életnek egy túl komoly világban. A párbeszéd egymással magáért a párbeszédért van - a párbeszéd, a dialógus nem eszköze a létezésünknek, hanem lényege.
A játék belülről fakadó, ünnepi örömmel átélt tevékenység, melybe belefeledkezünk. Minden játék, amit felsoroltunk, ezt mutatja. Játszani nem lehet ünnepi öröm nélkül, ha ez nincs meg bennünk, akkor nem játszunk, hanem imitáljuk a játékot. A gyerek megérzi, hogyha nincsen meg bennünk ez a belefeledkező öröm és elküld minket - "te nem is tudsz játszani!" felkiáltással. A dialógusban, ha nincs meg ez a belefeledkező ünnepi öröm, akkor csak szenvedünk, és abba fogjuk hagyni. Ez az unalom - a kötelességszerűség, a tétnélküliség miatt van, vagy a szorongás miatt, túlságosan nagy a kockázat a találkozásainkban, az "össze fogunk veszni"-től való félelem van bennünk. A dialógushoz kell a belülről fakadó ünnepi öröm, hogy valóban dialógus legyen.
A játék szabadon művelt tevékenység, de a játékon belül kötelező erejű szabályoknak veti alá magát és ezáltal engedelmeskedik a játék rendjének. A gyerek tudja, hogy a játék szabadság, szabad neki játszani. De azt is tudja, hogy rend, szabályok nélkül nincs játék. A gyerek ragaszkodik ezekhez. A csalást - a szabályok áthágását - megveti, a csalót kizárja a játékából, nemcsak a játék elleni vétséget bünteti, hanem azt mondja, hogy magad ellen vétesz, ha a szabályokat megszeged. Ebben a szabadságban és sajátos rendben egyfajta egységet mutat a játék. A szabályok teremtik meg az összetartozást. Mindennemű dialógus szintén szabadon művelt tevékenység. Ugyanakkor sajátos rendje van: ha úgy tetszik, szabályai, ha ezeket áthágjuk, magunk ellen vétünk.
A játék nyitott, bizonyos szabad tényezőkkel zajló tevékenység. Minden játékban benne van a váratlan, a bizonytalan, a játék izgalmát ez adja, a véletlen, olykor a veszély is. A dialógusban is benne van a váratlan - én én vagyok, te te vagy, két külön személy, ugyanarról mások az érzéseink, gondolataink, állandó kihívást és meglepetést okozunk egymásnak, ha vállaljuk egymást, ha kíváncsiak, nyitottak vagyunk a kalandra.
A játékban van egy "ide-oda mozgás", amely kapcsolatba hoz önmagunkkal, másokkal, a világgal. A játékban várom, hogy rám kerüljön a sor, meghatározott a sorrend, van szinte mindig egy ide-oda mozgás, ebben valóban egy folyamatos kapcsolat valósul meg, sajátos hullámzás. A dialógus aztán teljesen egy ide-oda mozgás, ez a lényege. Találkozunk önmagunkkal, egymással, megismerjük önmagunkat, egymást, segítünk egymásnak.
A játék idő- és térbeli elhatároltságban zajló tevékenység. Minden játéknak van határozott tere és ideje - ezek a keretek. A dialógusban ugyanez van - elkülönülünk (egyesek kitesznek egy kis táblát az ajtajukra a gyerekeknek) azt ők tiszteletben tartják, a dialógusnak meghatározott lehet az ideje is. Ez a meghatározó jegy összefügg a fenti harmadik ponttal.
A játéknak sajátos "belső világa" van, amelybe a "külső világból" szabad elhatározásból lépünk be. Nagyon fontos meghatározás ez is. Bármilyen játéknak sajátos belső világa van, amelyből kizárjuk a külső világot - ez egy teremtett, de valódi, olykor valódibb világ, mert sűrítettebb, mondanivalóval teljes, rendezett világ. A dialógus is egy sajátos "belső világ" - az én világom, ahol az érzéseimet, rezdüléseimet, életem konkrét (egyébként elmerülő) eseményeit ragadom meg, a másikkal, a társsal közösen.
A játék belső világát a játékeszközök "átlényegülése", a játék belső tétjének megjelenése, egyfajta játéktudat jellemzi. A dobókocka, a labda, a kártyalap, a játék pályája, a társasjáték útvonala stb. a játék közben átlényegül. Megjelenik szinte minden esetben a tét, a játék izgalma ebben rejlik. A dialógusnak is vannak eszközei. Mi a tétje a dialógusnak? A bizalom kockázata, amelyben állandóan növekedünk. Ha ez tudatossá válik, akkor kialakul a dialógus belső világában egy sajátos öntudat, te-tudat, mi-tudat.
A játéktapasztalat koncentrált létélményt nyújt számunkra. A Ki nevet a végén? valójában egy életút is lehet. Ez egy transzcendens játék. Arra tanít, hogy a vége az érdekes, nem az út. Lehet, hogy leütnek, lehet, hogy átugranak, de a végén célba érhetek. Ma te érsz célba, holnap én. Mindig izgalmas, és mindig az a vége. A dialógus óriási tapasztalata az, hogy egy csomópontba képes rendezni a napunkat. Élünk a dialógus által, megerősödik az emlékezetünk, nem folyik ki az életünk a kezünkből.[1]
Önismeretünk tükrözés eredménye
Belső világunk azokból a képekből és tapasztalatokból építkezik, amelyek körülvesznek bennünket. A megismerés legfontosabb tárgyai a saját testünk, a minket körülvevő személyek, a körülöttünk zajló események, majd később az az eszmerendszer, hit, tudás, amit magunkévá tettünk, beemeltünk a személyiségünkbe. Értelem és érzelem őrzik bennünk mindazt a benyomást, képet, ami ért bennünket születésünktől fogva. Ezeknek a benyomásoknak a befogadása a tükrözés, amelynek révén megismerjük, majd alakítjuk önmagunkat. Már a csecsemőknél láthatjuk, hogy ha mosolygós arcok veszik körül, szerető gondoskodásban és biztonságban van része, maga is nyugodt, mosolygós, kiegyensúlyozott babaként viselkedik és később felnőttként ebből a tapasztalatból tud majd kapcsolatokat teremteni és ápolni másokkal.
Ha a számunkra fontos tükrökben - emberi kapcsolatainkban - nem látjuk magunkat, akkor lehet, hogy ahhoz a képhez ragaszkodunk, amelyet mások alkottak rólunk (ez a megrögzült viselkedési forma), vagy visszahúzódunk a magányba - egészen a pszichés megbetegedésekig -, hogy a magunkról alkotott képet ne tegyük állandóan kétségessé (ez az önmagunk elfogadásának egyre mélyülő hiánya).
Itt válik érthetővé, milyen óriási jelentősége van a felebaráti szeretetnek, hogy mit is jelent valójában a barátság, szeretet, szerelem: egy olyan kép visszatükrözését, amivel kezdhetünk valamit, ami szabaddá teszi érzelmi, szociális és vallási életünket egyaránt. Ha reálisan - valós képeken és történéseken keresztül - ismerem meg, hogy ki vagyok, és így fogadom el magam, akkor képes leszek elfogadni másokat is olyannak, amilyenek, vagyis képes leszek a szeretetre. Ezért fontos életünk filmje, ami mások szemében tükröződik és vetül vissza hozzánk. A Biblia is azt mondja, hogy már alapvető önmeghatározásunkban is másokra vagyunk bízva, hiszen a nevünk a homlokunkra van írva - ez azt jelenti, hogy ezt a nevet csak mások tudják elolvasni nekünk, itt válik érthetővé a korlátlan individualizmus csődje.
Tanúi vagyunk egymásnak
A tükrözés egyben azt is jelenti, hogy tanúi vagyunk egymás életének. Nem a szó bírósági értelmében, hanem sokkal tágasabban - a "társ" értelmében. Mindenkinek van egy sajátos tanúja - a legközvetlenebb társa, aki az életét mellette éli le, aki a legtöbbet tudja róla és valójában még ő sem tud túl sokat. A jelenlétnek ez az értelme - tanúi, hiteles tanúi vagyunk, lehetünk egymásnak, egymás vágyainak, törekvéseinek, kudarcainak, találkozásainak. A tanúskodás ebben az értelemben nagy-nagy megtiszteltetés - egy igazságnak, egy életnek lehetünk tanúi. Hallatlan méltóság ez, nem lehetünk kicsinyesek ebben a feladatban, az el nem fogadás nem fér össze a tanúskodással, nem ezen a síkon mozog két tanú párhuzamos élete!
Kitágítás
A képekről, képalkotásról való közös gondolkodásunk, elmélkedésünk kitágítható a vallás, a hitünk terébe. Az első és rendkívül megrázó kép az, hogy mi mindannyian Isten képmásai vagyunk. Ebből hallatlan dolgok következnek: Alexandriai Kelemen mondja: "Látni testvéredet annyi, mint látni Istent". Ez a meggyőződés követeli meg mások tiszteletét és alapozza meg az iránta való szeretetünket: "Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát." A második fontos gondolat - az előbbi gondolat folytatásaképpen - a szeretet értelmezése. A szeretet - amelynek a mércéje az isteni szeretet - mindig eksztatikus, önmagából kilépő. Az, hogy én látok, az önállóságom, de nem magamat látom, hanem téged látlak - és ez minden szeretetkapcsolat lényege. Amikor először kimondjuk a társunknak, hogy "szeretlek", azt egy rendkívül éles kép kíséri, és ez a kép nem magunkról szól, hanem arról, akit szeretünk. És ezt a képet építjük magunkban és kölcsönösen közös életünk során, ha valóban szeretjük egymást; ha nem, ez a kép mindig összezavarodik, megtörik, mintha összetörnénk a tükröt, amiben láthatnánk magunkat.
Mennyire élmény élni, mennyire élmény veled élni? Feltesszük ezeket a kérdéseket a mindennapokban, vagy csak akkor, ha baj van? Meg kell pontosan határozni ehhez természetesen az élményt, ne keverjük össze az élvezettel, a boldogság "kék madarával", maradjunk a valóság talaján. Rendkívül fontos: az élmény, a boldogságunk személyes döntés, beállítódás kérdése. Ehhez hit kell, remény kell, és főleg nagy-nagy szeretet bennünk.
A boldogság
Definíció: "A boldogság nem olyasmi, ami csak úgy megtörténik velünk és nem kapcsolatos a szerencsével, vagy a véletlennel sem. Nem vásárolható meg pénzzel, nem szerezhető meg hatalommal. Nem a külső eseményektől függ, inkább attól, hogyan értelmezzük azokat mi magunk. A boldogság valójában olyan állapot, amelyre fel kell készülni és mindenkinek magának kell ápolnia és óvnia. Azok az emberek, akik megtanulják, hogyan kell irányításuk alatt tartani belső élményeiket, képesek arra, hogy életük minőségét meghatározzák. A boldogságot azonban nem érhetjük el oly módon, hogy tudatosan törekszünk rá. A boldogságra úgy lelhetünk rá, ha életünk minden egyes részletét teljességgel átéljük - legyen az jó vagy rossz -, nem pedig úgy, hogy közvetlenül próbáljuk megtalálni."[2]
Elgondolkodtató ez a gondolat, hogy a tökéletes élményre a rossz, a kellemetlen, fáradságos dolgok is vezethetnek: a fájdalmak, az összeütközés, a szenvedés is - a vége, az élmény kialakulása az érdekes, nem az út, ami hozzávezet.
A tökéletes élmény
Azt gondoljuk, hogy az életünket annyira meghatározzák a külső körülmények, hogy azokkal szemben tehetetlenek vagyunk. Mindezek ellenére mindannyian átéltünk már olyan pillanatokat, amikor azt éreztük, hogy nem ismeretlen erők taszigálnak ide-oda, hanem mi magunk irányítjuk a cselekedeteinket, amikor urai vagyunk a sorsunknak, amikor teljesen jelen vagyunk valaki, vagy valami számára. Ezek a pillanatok, amikor átszellemülünk, nagy örömöt, sőt gyönyörűséget érzünk, és azt gondoljuk, ilyennek kéne lenni az egész életünknek - noha tudjuk, hogy ezek ritka ajándékok. Ezeket a pillanatokat nevezzük tökéletes élménynek. Ellentétben az általános hiedelemmel, életünk legszebb élményei nem passzív, befogadó, ellazult állapotban érnek bennünket, hanem amikor testi és lelki erőinket bedobtuk. Anyák a gyermekeik születésénél érzik ezt: fájdalmak árán, félelmek közepette, nagy testi-lelki erőbedobás a szülés, de a csecsemő mindenért kárpótol. Hasonló nagy élmény a gyermekeink növekedése, sikerei, szárnyra bocsátása, felnőtt gyermekeink esküvője, a büszkeség, az elmúlt évek összesűrűsödnek, fáj az elválás, de nagy boldogság is: felnőtt a gyermekem, aki bennünket követ egy úton. Vagy a közös otthon megteremtése, amit rengeteg idegeskedés, vita, fáradtság, kudarc kísér, de az első közös vacsora otthonná varázsolja az egészet és ettől a miénkké válik, élménnyé, közös boldogsággá.
Az előzőekben felsoroltak nagy és nyilvánvaló élmények. Ezt érzi a hajós a tengeri vitorláson, aki szinte együtt dalol a hajóval, a széllel, a vitorlával. Vagy ezt érzi a festő, amikor a színek egyszerre élni kezdenek a vásznon és a szeme láttára formálódik, születik valami, ami azelőtt még nem volt. Ezt érzi a szülő, akire a gyermeke először mosolyog vissza. Ezek is nyilvánvaló dolgok. Vannak még kisebb, rejtettebb, köznapibb élmények, amik mellett sokszor elmegyünk: nem hangsúlyozzuk eléggé az élményt, az örömeinket.
Az élményeink, az örömteliség hatása ránk
Visszatérő félelem, hogy kifolyik az élet a kezeink közül, visszatekintünk az elmúlt hétre, fáradtnak érezzük magunkat, de nem tudjuk, hogy mi történt velünk, nem tudunk visszaidézni semmit, csak kihűlt salakot, ami tompít, blokkol, elégedetlenné tesz. Általában így működik az emberi tudat: szétszórt, ha nem koncentrálunk valamire, egy feladatra, személyre. Az emlékezetünk is ilyen szórt marad, rögzíthetetlen események kavarognak bennünk, rendetlenség érzete fáraszt el már eleve bennünket. Nem érezzük az életünk ritmusát, rendjét, vagy félünk is ezektől. Ezzel szemben a tudatosság már eleve örömforrás, biztos alap. Ha az események nem tudatosulnak bennünk, nem is élünk, hiszen az életünk annak az összegzése, amit születésünktől kezdve látunk, hallunk, érzünk, remélünk, elszenvedünk. Hogy ezeket a dolgokat tudatosítsuk, ehhez erre irányuló szándék kell, vágy, hogy kapcsolatban legyek magammal, megteremtve az alapját a másokkal való találkozásnak. Az örömteliség célokat igényel, ezek tudatosítása pszichikai energiákat mozgósít bennünk. Egységbe kerülünk önmagunkkal a teljes jelenlétünk szintjén. Mozgósítjuk az erőforrásainkat, ez is az örömteliség alapja. Ha a lehetőségeink alatt vagyunk jelen az életben, legyen az munka, emberi kapcsolat, bármi, eleve nem lehetünk boldogok. Nem lehetek tehát jelen a társam számára sem a lehetséges erőim szintje alatt, ha boldog akarok vele lenni. A dialógusaink egyik legnagyobb élménye lehet az, hogy belevilágíthat a napunk homályosan kavargó történéseibe. Kiemelkedik belőle a fontos és ezáltal az időt, az életünk idejét - ezt a nagyon szűkre szabott időt - kezünkbe tudjuk venni.
Az örömteli élmény keletkezésének nyolc alapvető eleme
1. Felkészültség, képesség = feladat + kihívás, vagyis olyan feladatot kell vállalnunk, amelynek az elvégzésére van esélyünk, vagyis ne legyen lehetetlen számunkra, de azért legyen benne kihívás. A dialógus lényegi eleme a találkozás önmagunkkal, ebben benne van a kihívás is, kihívás már maga a találkozás, a szembesülés önmagammal, veled.
2. Összpontosítás, vagyis képesnek kell lennünk rá, hogy arra összpontosítsunk, amit csinálunk, elmerüljünk abban, amit csinálunk. Ez már egy elhatározás, hogy találkozunk egymással bármilyen szinten. Ez megszüli az összpontosítás képességét.
3. Világos célok, vagyis az adott feladat céljai világosak legyenek, tudjam, hogy mit akarok. A dialógusban világos célokat fogalmazunk meg a magunk számára: a dialógus eszköz arra, hogy mélyebben találkozzunk egymással, hogy segítsünk egymásnak abban, hogy megismerjük, elfogadjuk, szeressük magunkat és egymást, egyre inkább képessé váljunk a társunk elfogadására, egyre mélyebb, erősebb szeretetére.
4. Azonnali visszacsatolás, vagyis azonnal legyen meg a visszacsatolás, a visszajelzés lehetősége. Az azonnali visszacsatolás maga a dialógus- a személyközi párbeszéd -, választ kapunk a bennünket égető kérdésekre, kimondhatjuk a vágyainkat, álmainkat, megoszthatjuk magunkat szabadon.
5. Figyelmünk fókuszálása, vagyis erőlködés nélkül, elkötelezettséggel kell cselekednünk, figyelmen kívül hagyva a fölösleges információkat. Kiszakítjuk magunkat a tér-időből - csak egymás számára vagyunk ebben az időben. Csak egymásra figyelünk, semmi másra. Megosztásunkban nem a történet, az esemény a fontos, hanem a személy, az érző lény. Ez tovább fókuszál, nem enged elkalandozni, az esemény elvonná a figyelmemet, fontosabb lenne az igazság, mint a személy.
6. Biztonságban érzem magam, vagyis a tevékenység feletti uralom érzése, hogy nem kell aggódnunk, ha esetleg nem tudjuk kézben tartani a helyzetet, a találkozást. A biztonságom alapja a folyamatos párbeszéd a másikkal. Minden szó fontos: a folyamatos, ami a bizalom épülését jelenti, a "hiszek benned" építését.
7. Az lehetek, aki vagyok, vagyis nem kell viselkednem, az lehetek, aki vagyok, így tudok igazán kapcsolatba kerülni valakivel, tőlem különbözővel, vagy valamivel, ami lefoglal egészen. A dialógus alapja, hogy önmagammal azonos legyek Nem viselkedem, nem viselek álarcot, tudok meztelen, valódi és kölcsönös lenni, kockáztatok és bízom benned. Tudom, hogy te is ugyanezt teszed. Ez a kölcsönösség minden igazi dialógus beépített varázsa.
8. Megváltozik az idő, vagyis a tevékenység közben átalakul az idő, felgyorsul, megkettőződik, kiválik a tényleges időből, amiben élünk. Az idő átalakulása többirányú. Egyrészt a fókuszálás révén: az, hogy megragadjuk az időt, ezt az időt, életet lehelünk a napunkba, a kapcsolatunk idejébe. Van egy megkettőződés is: a találkozásunk kölcsönössége, a figyelem kölcsönössége szinte megkettőzi ezt az időt. Az, hogy ennek az időtartamnak jelentősége lesz, szinte súlya, ez is az idő megváltozása - van súlytalan ideje az életünknek és van súlyos, értékes -, megszületik bennünk a vágy, hogy minél több ilyen tartalmas, értékes időnk legyen.[3]
Az evangélium élménye
Élmény: az egész evangélium, a keresztény hit a valódi boldogság útját rajzolja meg nekünk, az örömhír: érdemes élni, van távlata az életünknek, van remény mindig, a szeretni és szeretetet elfogadni életprogramunk - ez mind az élmények útja - a keresztény ember boldog. Isten akarja így: a szőlőtőről szóló példabeszédben: "az én örömöm bennetek legyen és az örömötök teljes legyen" (Jn 15,11). Az élményeink - a kis, napi és a nagy, életre szóló élményeink - ezt a teljes öröm felé vezető utat szegélyezik. A teljességre vezető útban benne van a kereszt is, sőt központi szerepe van.
Az állapotszentségek: a házasság és a papság a kommunikáció "szentségei".
Ez azt jelenti, hogy a kommunikáció révén jutunk el az életszentségre: a folyamatos személyközi párbeszéd, a dialógus által. II. János Pál pápa a szeretet civilizációjáról beszél, a halál civilizációjával szemben, a szeretet civilizációja pedig lényegileg a szeretetből, reményből, egymásba vetett hitből, bizalomból fakadó, teljes személyiséget átfogó párbeszédből fakad.
Ez egy program, a Házas Hétvége egyik ajándéka a 2000., jubileumi évre.
Jegyzetek
[1] BAGYINSZKY: Isten, ember és a játék. [vissza]
[2] CSÍKSZENTMIHÁLYI, Flow 20-21. [vissza]
[3] CSÍKSZENTMIHÁLYI, i. m. nyomán. [vissza]