Az egzisztenciális kommunikációról az egzisztencialista filozófia idevonatkozó tételeire alapozva fogok beszélni. Szükséges tehát a szellemi háttér rövid taglalása.
Mindenek előtt tisztázni kell az "egzisztencia" illetve az "egzisztenciális" kifejezés tartalmát. Köznapi nyelven is használjuk a szót, mint megélhetési alapot. Így mondjuk, hogy mindenki biztosítani kívánja az egzisztenciáját azáltal, hogy megfelelő munkahelyre, aránylag jó és stabil bevételi forrásra tesz szert, hogy meg tudjon élni, és képes legyen eltartani a családját. Az egzisztencia elvesztése és az ebből adódó nyomorgás és lelki összetörés a modern társadalomban a legtragikusabb események közé tartozik.
Az egzisztencia fogalmának ilyetén alkalmazását el kell felejtenünk a filozófiai megközelítés során. A mindennapos használat egy általános fogalomból indul ki, ami szinte egyértelműen objektiválható, megfogalmazható és általánosan alkalmazható. Más szóval, ha közlik velem, hogy valaki elvesztette az egzisztenciáját, tudom, miről van szó, még akkor is, ha az elvesztés körülményeit és részleteit nem ismerem.
A filozófia, nevezetesen az egzisztencialista
filozófia egészen másként használja a kifejezést. Szerinte az egzisztencia nem
objektiválható és nem általánosítható.
Ez így persze nehezen érthető. De egy kis
példa talán segít a megközelítésben. A szeretet - és itt persze nem az általános
felebaráti szeretetre, hanem az érzelmi szeretetre gondolok - az egyik legmélyebb
egzisztenciális élményünk. Mindennapos dolog, állandóan benne vagyunk, vele
vagyunk, átéljük, s ha hiányát érezzük, akkor szenvedünk. Mégis, ha megkérdeznek
bennünket, miért szeretünk valakit, nem tudunk rá válaszolni. Persze, úgy spontán
tudunk valamit mindig mondani, tudjuk "objektiválni", mert hogy olyan
kedves, értelmes, jópofa, rendes, szép küllemű, jó mellette lenni, jó tudni,
hogy van, meg hát a fiam, a lányom, az anyám, az apám és a többi. Ez, és még
sok
A fenti kérdésre, miért szeretsz, végül is
csak egy, mégpedig egy meglehetősen triviálisnak tűnő válasz adható csupán:
mert szeretlek. Ez
A "mert" a válasz, "a mertség" tárgyilag tovább nem indokolható. Mert sok ember szeret valakit, akit tárgyilag bizony nem igen kellene szeretnie, de mégis teszi, mert szereti. Egyszerűen szereti. Fordítva is így van. Mert nem szereti, egyszerűen nem szereti, pedig a másik jó tulajdonságai tárgyilag ösztönözhetnék, szinte köteleznék, hogy szeresse, és mégsem teszi, mert nem tudja tenni. Egy pszichoanalitikusnál olvastam, hogy volt egy páciense, egy négygyermekes anya, aki az analízis során tudatosította magában, hogy egyik gyerekét nem szereti. S pont a legengedelmesebbet, a legjobbat, a legragaszkodóbbat nem szerette. Automatikusan elhúzódott tőle, alig figyelt rá, elnézett fölötte. Majdnem belebolondult ebbe a felismerésbe, lévén ez a gyerek semmi, de semmi tárgyi indokot nem adott rá, hogy ne szeresse. A "mert nem" az anyában volt, mint egy sötét, általa sem okozott misztérium. Egy súlyos adottság, amiért felelősségre sem vonhatta magát.
De nézzük a kérdés napos oldalát. A valaki iránti szeretet is benső adottság, a jungiánis pszichológusok szerint tárgyilag elemezhetetlen misztérium. Feltehetőleg egy velünk született vonzódási paraméter, amely szerint életünk folyamán keressük a közelünkbe férkőzhetőket, a jóbarátokat, az élettársat.
De térjünk vissza az egzisztencia fogalmához. Az egzisztencia, ahogy fribourgi főnököm, Bochenski feszegette, [1] szubjektív életélmény, szorosan az emberi személyhez kötött, csak fogalmilag, pontosabban mondva csak nominálisan, azaz szóhasználat szerint általánosítható. Tényleges és fogható jelentése azonban csak az emberi egyed helyzethez, szituációhoz kötött aktuális gyakorlatában rejlik, és így egyedenként is és helyzetenként is mindig más jelenség. Mint az is, ami most, itt, ebben a teremben történik. Mindenhonnan összesereglett ide egy csomó egyedi élet. Mindegyikünk számára sok fontos dolog van életünkben, s biztos, hogy nem az a legfontosabb, hogy most itt vagyunk. S mégis, most, ebben a szituációban mindnyájunk számára az a fontos, hogy most itt vagyunk, pontosabban, hogy most itt vagyok. Most ez az én életem, most itt élek, csak itt élek foghatóan, nem másutt, mert ott nem vagyok.
Persze gondolatban meg érzelemben elkalandozhatok máshová is, fantasztikus élmény az, hogy bármikor teljesen szabadon és gátlástalanul átléphetem fizikai létem határait, síelek az Alpesekben, iszom a sörömet egy kis luzerni korcsmában, vagy a Tisza partján, vagy Velencében, repülök gondolatban korlátlanul és gyorsabban, mint bármi más a földtekén át, vagy akár vissza a múltamba. Ezt lehet, de élni most csak itt élek, ebben a teremben. Itt van az egzisztenciám, ez most az életem, és pár perc múlva fent a kávézóban vagy a parti sétányon. Pontosabban, nem itt van az egzisztenciám, hanem jelenvaló énem egzisztenciája az, hogy itt vagyok.
Egyszer egy japán kollegám volt nálam vacsorára. Az evés előtt mondott valamit. Rákérdeztem, hogy ugye, ez jó étvágyat jelent japánul? Nem, mondta, ez mást jelent. Mi, amikor elkezdünk enni, azt mondjuk magunknak, hogy „most eszem”. Mert most ez a fontos. Megélni a pillanatot, mert most ez a pillanat, jóllehet nem az egész élet, de most az én életem. Érdekes életszemlélet, egzisztenciális fogalmazás, nekünk, európaiaknak talán kissé idegen. Mert mi mindig összefüggésekben, távlatokban gondolkodunk, és a szituációhoz kötött életfelfogás mögött valami nagyon fellazító relativizmusra gyanakszunk. Klasszikus metafizikánk szerint csak a nagy általános igazságok lényegesek, de ezek tér és idő fölött állnak. A hagyományos általános lényegekben gondolkodó teológiai is ezt az utat követi, az újabb, a II. Vatikáni zsinat után kibontakozó messze érzékenyebb az egyed, a személy, a kor adottságai, a szituációk, a helyzetek iránt. Egyik erős ága a perszonalizmus, amit ellenzői szeretnének individualizmusra, szubjektivizmusra, relativizmusra degradálni.
De nem utolsó sorban ez a pont választja el a modern egzisztencialistákat a klasszikus európai gondolkodástól és a hagyományos keresztény metafizikától. Állandóan Platónnal és az idealizmussal, mindenekelőtt Hegellel perelnek, de ezen kívül mindazokkal, akik az emberi létet, ugyanúgy mint az összes többi tárgyi létezőt, általános fogalmi kategóriákba akarják beleszorítani. Úgy vélik, hogy ez az általánosítás félreismeri a tényleges emberi létet, amely mindig másként megélt különböző helyzetekből és jövőre irányuló lehetőségekből tevődik össze, állandóan változó folyam, a különböző élethelyzetek sokaságában megnyilvánuló személyi élménytudat.
A személyi élménytudat nem szubjektivizmus, mert nem vindikálja magának azt a jogot, hogy az emberi személyt egyedülálló megismerési kritériumnak fogadja el, aki így tárgyilag érvényes ismeretekre tesz szert. Az egzisztencializmus egy olyan életfilozófia, amely ezt a tárgyiasítást az emberi élet megéléséből eleve kizárja, ez nem is érdekli. Ehhez egy illusztráció: János bácsi találkozik Elemér névre hallgató keresztfiával és azt mondja neki: "Idefigyelj Elemér, te ezzel a lánnyal jársz, a Zsuzsára gondolok, hát tudod te, hogy ki ez valójában? Tudod egyáltalán, hogy már hányan? Mindenki beszél róla." Mire az Elemér: "Tudom, hogy így beszélnek róla, s tudom azt is, hogy ez így is van, ez a tárgyi igazság. De nekem van egy személyi igazságom, amihez ti nem juttok hozzá, ami kiesik a ti életetekből, nevezetesen az, hogy én ezt a lányt szeretem és vele akarom leélni az életemet."
A kis példa világossá teszi a tárgyi és személyi igazság közötti sokszor áthidalhatatlan differenciát, de azt is, hogy - amire már fentebb kitértem - miért nem objektiválhatók az egzisztenciális életélmények. Persze, minden normális ember tanácsolná Elemérnek, hogy hát azért tegye egy kicsit félre a szívét, és hallgasson a János bácsi eszére is, de persze, elvben eldönthetetlen, hogy mire kell az embernek inkább hallgatnia, a szívére vagy az eszére. Egyik is, meg a másik is vezethet jó vagy rossz döntésekhez.
Ez volt Pascalnak is a nagy dilemmája. (Pascalt többen az egzisztencialisták közé sorolják). Pascal szerint az ember eleve magában hordozza ezen kettősség számtalan ellentmondását. Mert az ész rendje más, mint a szívé, és a szív törvényei mások, mint az észé. Kiváltságos szerencséje van annak, akiben a kettő, ha nem is mindig, de gyakran összhangban találkozik.
A fentiekből következik egy megállapítás, amivel el is érkeztünk témánk közepébe. Az egzisztencia ugyan mint személyi élet és életérzés saját magából adódik, de nincs egyedül. Az egzisztencia csak a kommunikációban érvényesül, én csak a kommunikációban vagyok az, ami ténylegesen vagyok. Ez Karl Jaspers egyik fő tétele, és ehhez csatlakozik Martin Buber, a zsidó egzisztencialista filozófus is.
Mind a ketten a kommunikáció két alapvetően különböző válfajáról beszélnek, mert az embernek két alapmagatartása van a világban. Az egyik az "én és a tárgy" (Ich und Es), a másik az "én és a te" (Ich und Du), vagyis a személyi kapcsolatrendszerben mutatkozik meg. Fontos megjegyezni, hogy az egzisztencialisták szerint mind a két kommunikáció, a tárgyi is és a személyi is, emberek között zajlik le. Jómagam ezt kiszélesíteném, és elfogadnám, hogy az embernek a természethez és mindenekelőtt az állatokhoz is lehet áttételesen valamelyes egzisztenciális viszonya, s így egzisztenciális kommunikációs lehetősége. Az utolsó évtizedek folyamán az ember mély odahajlással radikálisan megváltoztatta a természethez való viszonyát. A keresztény ember mindinkább testvéri kapcsolatba kerül az egész teremtéssel. De ezt Assissi Szent Ferenc már tudta.
A tárgyi kommunikációban az ismeretek, információk,
tapasztalatok, a legkülönbözőbb közlemények továbbadásáról és kicseréléséről
van szó. Jaspers szerint
Buber szerint megmutatkozik ez a nyelvhasználatban is. Mert nagy különbség az, hogy valakit személyét érintve személyként megszólítunk (Ansprechen), vagy valakivel valamit megbeszélünk (Besprechen), vagy ahogy a mi nyelvünk - ezúttal találóbban, mint a német - mondja, valakivel valamit megtárgyalunk. Kiváló szó, mert magában foglalja a "tárgyi" azonosítást. Tárgyalni, megtárgyalni, tárgyalás. Itt nem a személyek találkoznak, hanem az ismerethordozók által prezentált tárgyak. A személy lényegtelenné válik, elhanyagolható, a beszélgetés, azaz megtárgyalás központja valamilyen tárgy, ami beszédtémává válik.
Fontos persze az ilyenféle tárgyi, vagy megtárgyaló kommunikáció, a vélemények, álláspontok szakszerű kicserélése, információk pontos beszerzése. Nem kell senkinek felháborodnia azon, hogy például az adóhivatal nem kifejezetten az egzisztenciális kommunikáció hazája, mert ez nem degradálja az adóhivatalt. Annak feladata valóban csak a tárgyak, az adatok, a jövedelem. Ezért van, és ez rendben van így. Mégis milyen jólesik az embernek, ha személyesen szólnak hozzá, és emberként kezelik. Persze ha az "én és te" viszonyáról, vagy áttételesen egy minősített emberi közösség benső életéről van szó, akkor az emberségesség sem elegendő. Még akkor sem, ha egy téma megtárgyalása magas nívón történik, és a tárgyaló felek kultúremberként viselkednek. Persze ne titkoljuk el, hogy két ember, akinek nincs (vagy nincs már) a másikhoz szóló mondanivalója, sokszor bizonyos témákhoz menekül, valamiről hosszasan, művelten elbeszélget, valamit közösen megtárgyal, sajnos sokszor - tudat alatt - csak azért, hogy ne kelljen egymással foglalkozniuk, hogy egzisztenciálisan ne kelljen kommunikálniuk. Néha, ennek hiányában, van egy ún. álegzisztenciális kommunikáció is, amikor a két partner tárgyiasítja magát, amikor a téma vagy az egyik, vagy a másik személy, vagy egyszerre mind a kettő. Az ilyen "egymás kitárgyalása" általában nagyon rosszul szokott végződni. Mert csak objektivált mérlegre teszik egymást, nem egyszer azzal a tudatalatti elvárással, hogy a végén a másik húzza a rövidebbet. Ez nem személyi kommunikáció, itt nincs szó feltétel nélküli odaadásról, nyitottságról, egymás kölcsönös "úgy, ahogy az van" befogadásáról.
A személyi azaz egzisztenciális kommunikáció egészen más séma szerint játszódik le. Itt senki nem cserélhető ki senkivel, mert itt nem objektivált ismerethordozók és nem szakszerűsített témák találkoznak egymással, hanem egyedi személyek, akik, és ez fontos, nem is valamilyen objektivált tulajdonságukat vagy pozíciójukat hozzák egymás elé, hanem önnönmagukat. Itt nem a férj és a feleség beszélgetnek (már ez is objektiválás), hanem két emberi személy. Nem a fiam anyjával beszélek, nem a feleségemmel, nem egy jóbaráttal, és nem is valamiről, mert ez már tárgy, hanem a beszéden át egy másik ént fogadok magamba.
Buber szerint tudatosítani kell, hogy a másik ember, a "te" nem más, mint egy másik ugyanolyan forrásból eredő, egyrangú "én". A másik "én" közvetlenül jelenvaló, nem egy fogalom, nem elképzelés, nem egy név. Mindketten, az "én és a te" a kölcsönös kezdeményezés állapotában vagyunk, a másik ténykedését, akcióját úgy tapasztaljuk meg, mint felém közeledést, rám figyelést, mint valami bájt, ajándékot, kegyelmet. Az "én és a te" eredete a találkozás, amely egyúttal önmagunkra találást, önmagunk megtalálását is jelenti. Ahogy Buber mondja: "Az ember a másikon keresztül lesz saját magává". Németül tömörebb: "Der Mensch wird am Du zum Ich". Szépen mondja ezt a nagy protestáns teológus, Karl Barth: "Vagyok azáltal, hogy vagy." ("Ich bin, indem Du bist".)
Ezt tudatosítani kell, mert ez a kommunikáció az önmegnyilvánulás folyamata és egyúttal az én mint egyedi személy megvalósulása. A személy az "én és a te"másik neve csupán. Ezért érvényes az, hogy csak a másik személyhez való kapcsolatában nyilvánul meg, hogy mi és ki egyáltalán a személy. A személy a kapcsolatban teremtődik meg, ekkor lesz igazán teljes és valós. Persze a személynek már a kapcsolat előtt alapvetően személyiségnek kell lennie, mert csak személyek tudnak találkozni, csak igazi személyek között van kapcsolat, ugyanúgy, mint igazi kapcsolat csak személyek között lehetséges.
Nyilvánvaló, hogy itt az önmegnyilvánuláson keresztül egy önkicserélődési kölcsönösségről van szó, amelynek folyamán az egyedek a másik énjének kölcsönös teremtőivé válnak. Ez a hatalmas igény természetesen előfeltételezi az egyedek egymás iránti maradéktalan nyitottságát, egy olyan teljes szellemi-lelki átadást, amely nem tűr meg feltételeket és fenntartásokat.
Az egzisztenciális kommunikációban élő személyek, még ha tárgyról is beszélnek, ezt személyi földolgozásban adják tovább, és így valójában magukat közlik a tárgyon keresztül. Ha lehet így mondani, a tárgy személyesedik és az egymás megélésének tartalmává lesz.
Magától értetődő, hogy az egzisztenciális kommunikációnak, ilyen igények mellett, különböző fokai vannak. Legfelsőbb fokának elérése végül is csak egy emberrel lehetséges, mégpedig egy abszolút és életre szóló házasság keretén belül. Mert ez egy kiérdemelhetetlen hatalmas ajándék, mint a kegyelem, ami gratis data, ingyen adatott. Jaspers és zsidó felesége ezt - ahogy életírói tanúsítják - kipróbálták. Remélhetőleg nem maradtak egyedül.
Persze a magas igény áttehető kisebb megvalósítási
fokokra is, és át is teendő, lévén itt az emberi kapcsolatoknak olyan formájáról
van szó, amely
Hogy megértsük, csak egy kis megjegyzés. Egy magas állásban lévő magányos embertől hallottam egyszer: "tudja uram, az életemben, talán anyámat kivéve, soha senki nem kérdezte tőlem, hogy ki vagyok, mindenkit csak az érdekelt, hogy mi vagyok, mit tudok, mit teljesítek, milyen állásom van, meg hasonló. Csak funkcionáló, nagyon jól funkcionáló tárgy voltam, de sosem én."
Végül még annyit: a pusztán tárgyi kommunikáció sem nélkülözheti az emberarcúságot, s nem zárhatja ki a személyt. Mert ha ott tárgyiasított témákról van is szó, ezeket mégis emberi személyek és nem gépezetek beszélik meg. Elengedhetetlen tehát a személyek bevonása, a rájuk való tekintés. Már Szókratész is hirdette, hogy a logikai igazság nem más, mint a megismerés és a tárgy azonossága, s mivel a megismerés a megismerő személy dolga, így ezzel a tárgyi igazság tartozéka. S eleve nem hagyható ki akkor, amikor az igazságot kommunikatívan adjuk tovább. Mert tudatosítanunk kell azt, hogy kinek mondjuk, mikor mondjuk, hogyan mondjuk. Tekintettel kell lenni a címzettre, mert ha csak a feladó érvényesül, előfordulhat, hogy igaz mondanivalója nem talál címzettre, mert a címzett képtelen felfogni, átvenni, elfogadni az igaz szót. Ez vonatkozik persze az egyházra is. Ha csak magára néz, ha csak saját immanenciájából indul ki, és nem ismeri a célpublikumot, Isten népét meg a pogányokat, akkor az örömhír nem jut el hozzájuk soha. De erről még lesz úgyis szó elég.
Az egzisztenciális kommunikáció elmélyült önátadó dialógus, útközben beszéd, de a végén - Buber szerint - hallgatás. A beszéd szükséges a közvetítéshez, de a közvetlenség velejárója a hallgatás. Akkor van a másik legközelebb hozzám, amikor a beszéd a végén már csak a "te" megszólításra hagyatkozik, s végül, amikor már elnémul a szó, és a találkozás a hallgatás csendjében, a jelenlét transzcendentálásában érik tovább.
Egy kicsit olyan ez, mint a nagy zen-mesterek meditációs gyakorlata. A mélységet akkor éri el az ember, amikor a nagy csendben nem gondol már semmire, amikor eltűnik minden tárgy, még a benső szó is, és semmi nem lép a helyébe, amikor a kommunikáció feloldódik a megfoghatatlan bensőségben.
Végül még annyit: az egzisztenciális kommunikáció - ahogy én Heidegger, Jaspers, Buber és Barth nyomán elmélkedtem róla - végül is nem más, mint egymásközti spiritualitás, két ember közös lelki élete, amely a transzcendenciában éri el végső csúcsát. Így nézve a vallásosság az egzisztenciális kommunikációban történő Istenhez fordulás. Itt is érvényes a különbség: teljesen más Istenről beszélni, mint Istenhez szólni, ami imádság. Kierkegaard, a protestáns dán teológus, akire az egzisztencializmus támaszkodik, tiltakozott az ellen, hogy a teológusok Istent tárgyiasítsák, tudományos témává tegyék és róla beszéljenek, de ezzel csak a fenti döntő különbségre mutatott rá. Jogos Istenről beszélni, róla tárgyalni, jogos és kötelesség az "isteni témát" továbbadni, de igaz, hogy ez nem a vallásosság, az Isten felé nyúló, őt megszólító egzisztenciális kommunikáció kritériuma.
A hetvenes évek elején egy francia domonkos neves franciáknak szegezte a kérdést: "Ki nekem Jézus?" (Erről tartottunk egyszer, a 70-es években, egy ökumenikus kongresszust az ausztriai Fuschlban). Mindenféle válasz jött. A híres francia komikus színész, Louis de Funez válasza a fejemben maradt. "Örülök atyám, hogy végre valaki kérdezi ezt tőlem. Jó barátomról van szó. Mindennap szólok hozzá, meg ő is hozzám. Elbeszélgetünk egymásról."