Azzal szeretném kezdeni, hogy amikor én a felkérést megkaptam, hogy beszéljek az egyház képéről az egyházi és nem egyházi sajtóban, akkor tulajdonképpen ez egy ártatlan felkérésnek tűnt. Arra gondoltam először, hogy megvizsgálom azokat a fontosabb témaköröket, eseményeket, amelyekkel kapcsolatban a magyar sajtó markánsan vélekedett a katolikus egyházról, a katolikus egyház szerepéről a mai magyar társadalomban, az értékítéletekről, a múlthoz való viszonyról, és így tovább. Olyan témákra gondoltam, mint például az egyházi ingatlanoknak a visszaadása, a jövedelemadó egy százalékának a fölajánlása vagy föl nem ajánlása, elfogadása vagy el nem fogadása, és többek között a püspökkari körlevéllel[1] kapcsolatos vizsgálati eredményeket is szerettem volna és szeretném is röviden ismertetni. Közben azonban eléggé radikálisan megváltozott a helyzet, és akármennyire is szeretné a társadalomtudós egyfajta távlatból szemlélni a dolgokat, nagyon nehéz függetleníteni magunkat attól, hogy a nagyon közeli közelmúltban volt egy olyan esemény, amely körül a katolikus egyházat is érintő, bár nem elsősorban a katolikus egyházra fókuszáló sajtóvita bontakozott ki. A dávodi leányanya abortuszügyéről van szó. Az eset nagyon széles körben megmozgatta a magyar nyilvánosságot és közbeszéd tárgya volt egyházban és egyházon kívül. Egy másik téma, amelyet itt érinteni fogok, a katolikus püspöki kar választásokkal kapcsolatos körlevele, amely a tervezettnél egy héttel korábban napvilágot látott, az ezzel kapcsolatos sajtóvisszhangok is már megjelentek; a az evangélikus és református egyházak hasonló körleveléről is lehet már olvasni a napi sajtóban. Ez lehetőséget ad a protestáns és katolikus egyházak körleveleiben előforduló kérdések sajtófogadtatásának egybevetésére. Ugyanakkor részleteiben nem térhetek ki sem a dávodi leányanya és sem a körlevelek ügyére, ezekben a kérdésekben érdemüket tekintve állást nem foglalok, azokat nem elemzem. Csupán sajtóvisszhangjukról szeretnék néhány szót szólni.
Az elemzésemet az írott sajtóra korlátoztam, és ez nyilván egy vitatható elhatárolás, hiszen napjainkban a rádió, és főleg a televízió óriási tömeghatást vált ki. Nyilván érdemes azt megvizsgálni, hogy a rádióban és a televízióban milyen képe alakul ki a katolikus egyháznak. Én mégis - természetesen főként gyakorlati okból, hiszen az egy további óriási anyag lett volna - csak az írott sajtóról beszélek, mert az írott sajtóval kapcsolatban egy nagyon fontos különbség van az elektronikus sajtóhoz képest. Az írott sajtóban mód van az utólagos megfontolásra. Az elektronikus sajtóban erre sokkal kevésbé van lehetőség. Tehát az újságíró, aki elkészít valamit a lapja számára, az ott ül a kéziratpapír - vagy ma már inkább a szövegszerkesztő - előtt, és fontolgatja, latolgatja a szavait. Aki az írott sajtóban megnyilatkozik újságíróként, az nem hivatkozhat arra, hogy megszaladt a tolla, vagy a száján kiszaladt valami, amit már nem tud "visszaszívni". Én úgy gondolom tehát, hogy az írott sajtóban igényesebb újságírói munkára számíthatunk, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy számon kérhetjük az igényesebb újságírói munkát, számon kérhetjük a megfontoltságot, számon kérhetjük a stílust - nem csak az irodalmi stílus, hanem a közéleti stílus, a megszólalásnak a stílusa tekintetében is. Az elektronikus sajtóban, ahol ugyan a szó nem száll el, de "visszaszívni" nagyon nehezen lehet - különösen élőadásban, de még a felvételeknél is a szerkesztési lehetőség sokkal kisebb. Az ebből fakadó különbségek külön elemzési szempont bevezetését indokolnák. Tehát abból indulok ki, hogy ami az újságban jelenik meg, azt az újságíró vagy publicista, vagy az újság számára író értelmiségi vagy közéleti személyiség meggondolta, megfontolta, és ennek alapján vetette papírra, ennek alapján jelent meg nyomtatásban.
Amikor készültem erre az előadásra, a püspöki körlevél kapcsán ismét - vagy éppen először - elővettem jó néhány újságszámot, folyóiratszámot. A katolikus sajtóban a klérus vagy a laikusok - hívek, katolikus újságírók - állásfoglalásaiban a sajtóval kapcsolatban megfogalmazódó feltevéseket, értékítéleteket, vélekedéseket a legtöbb esetben egy sztereotípia vezérli. Eszerint a sajtó liberális vagy szociálliberális erőknek, gonosz erőknek a kezében van, és mint ilyen egyházellenes támadásoknak, a visszatérő egyházellenes támadásoknak színtere, olyan tér, ahol az egyház és a hívő ember megértésre nem számíthat. Nem egyszer a tudatos ellenséges aktivitás motívuma is kiolvasható ezekből a cikkekből, vagyis az, hogy a magyar írott sajtó, amelynek orgánumai szinte kivétel nélkül - egy kézen megszámolható kivétellel - liberális vagy szociálliberális erők hatalmában állnak, ezek az erők pedig tudatosan, akaratlagosan, megfontoltan törekszenek arra, hogy az embereket hitükből kiforgassák, erkölcseikben szétzilálják, a katolikus egyházat lejárassák, az egyházi személyeket a sötét klerikális reakció képviselőjeként mutassák be. Ez a kép a magyar sajtóról az egyházi újságírásban ha kizárólagosnak nem is nevezhető, de mindenképpen dominál. Annak perspektívájából, amelynek tükörképét megmutatni az előadás címe ígéri, ilyennek látszik tehát az a közeg, amely ezt a tükröt tartja. Üdítő kivételként említeném meg Szennay főapát úrnak a médiával kapcsolatos előadását, amelyet az Egyházfórum-ban lehetett olvasni, és amelyik egy ennél sokkal árnyaltabb és sokkal sokoldalúbb képet fest a magyar médiavilágról, és arról, hogy a hívő ember és a katolikus egyház mint olyan hogyan viszonyulhat a média jelenségeihez.
Ennek az általános képnek az alapján meglepődhetünk, ha végigböngésszük azt a tekintélyes számú cikket, amelyben ez a bizonyos, zömében az ördög kezén lévő liberális sajtó a magyar püspöki kari körlevélre reflektált. Nem szeretnék elmerülni statisztikai számadatokban, de szóban összefoglalva elmondható, hogy a magyar sajtó - stílusbeli és világnézeti különbségre, pártállásra való tekintet nélkül - a püspökkari körlevelet általános jóindulattal fogadta. Összesen kettő darab ellenséges hangulatú cikket találtunk a több mint nyolcvan elemzett cikk közt - nota bene az egyik a kettő közül az egyik protestáns egyház püspökének tollából való. A sajtó pozitívan értékelte a körlevél dialógusmélységét: visszatérő mozzanat volt tehát, hogy a katolikus egyház vezetése dialógust kezdeményez. Tulajdonképpen még a magas labdákat sem ütötték le: nem tették föl a kérdést: ezt a párbeszédet miért kell kezdeményezni ennyi évvel a rendszerváltás után?, miért épp most? Nem olvashattunk olyan szemrehányást, hogy ez a dialógus mindezidáig miért nem folyt? Nagyra értékeli a sajtóvisszhang a püspökkari körlevélnek azt a mozzanatát, hogy nemcsak a hívőkhöz szól, hanem minden jóakaratú emberhez, továbbá a sajtó elismeri a körlevél érzékenységét és elkötelezettségét a szociális problémák iránti. Ezzel kapcsolatban érdemes végiggondolnunk a következő összefüggést. A katolikus egyház általában tartózkodik, tartózkodni igyekszik a közvetlen politikai állásfoglalásoktól. Ez nyilván nem mindig sikerül. A püspökkari körlevél kifejezetten kerüli, hogy a napi politika vizeire evezzen, ugyanakkor azt nem tudja elkerülni, hogy olyan kérdésekben ne nyilatkozzék meg, amelyekben a napi politikának is van álláspontja. A politikai résztvevőknek, így a kormányon lévőknek az álláspontja, bizonyára nem teljesen azonos a körlevélben kifejtettekkel. Azt kell mondani, hogy ebben az értelemben a püspökkari körlevél - ha besoroljuk a politika terminusaiba, amit feltéve, de meg nem engedve megtehetünk - ellenzéki színezetű, hiszen kritikusan elemzi az ország helyzetét, azét az országét, amelyet akkor és még máig is - 1998 tavaszáig - a szocialista többségű koalíció irányít. Ezt a fajta kritikus hozzáállást a magyar sajtó pártkülönbség nélkül pozitívnak tekinti, a kormánnyal szimpatizáló lapok sem támadják érte a katolikusokat. Azt hiszem, hogy ebben az a felismerése tükröződik, hogy ha a püspöki kar ezt a körlevelet három évvel korábban az Antall-, vagy a Boross-kormány idején adja ki, akkor is ellenzéki lett volna ahhoz a kormányhoz képest, mert az örök értékeken függő egyház állásfoglalása óhatatlanul másféle felelősséggel íródik, mint a napi cselekvés kényszerében, Kossuth szavával, az exigenciák kényszerében élő politikai vezetésnek a tettei. Tehát ezt a távlatosabb gondolkodást a sajtó érzékeli a püspökkari körlevélben, méltányolja, visszaigazolja. Nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy az egyháztól távol álló, deklaráltan nem hívő, prominens liberális személyiségek megnyilvánulását is, pl. Kis János filozófusét a Magyar Narancs-ban, ugyanaz a tisztelet-, méltóságteljes hangvétel jellemzi, mint az összes többi írást. A püspökkari körlevéllel kapcsolatban azt kell tehát mondanom összefoglalóan, hogy annak sajtóvisszhangja nem igazolja azokat a félelmeket, hogy ha az egyház ilyen hangsúlyos megnyilvánulással kilép a nyilvánosság elé, akkor az méltatlan fogadtatásban fog részesülni.
Áttekintettem - a teljességre törekvés nélkül - azokat a cikkeket, amelyeket a sajtóban az egyházi ingatlanok, egyházi tulajdon visszaadása problémakörével, ennek az elemzésével publikáltak. Itt a kép már kevésbé egyöntetű, több a kritikus hang, és több olyan írás van, amelyik ennek a visszaszolgáltatási folyamatnak a problematikus oldalait emeli ki. Ugyanakkor a legtöbb sajtótermékben a kritika mégsem az egyházakra irányul. Rámutatnak arra, hogy egyfelől van egy, akár jogosnak is elismerhető igény, amely arra vonatkozik, hogy az állam által negyven-ötven éve eltulajdonított egyházi épületet az egyház, egy szerzetesrend, egy egyházi iskola kapjon vissza, és a maga valóságában kapja vissza. Másfelől azok, akik ezeket az épületeket most elfoglalják - laknak benne, tanítanak vagy gyógyítanak ott -, nem azonosíthatók a rákosista, sztálinista kormányzattal, amelyik az ingatlant valamikor kisajátította, továbbá problémát jelent az is, hogy az egykori épülethez - teszem azt - egy szárnyrészt hozzáépítettek, és ma már nem ugyanaz az ingatlan, mint valamikor volt, és így tovább. A sajtó a probléma okaként azt a feszültséget jelöli meg, amely ezek között a szempontok közt húzódik. Tehát nem annyira ellenségesség érzékelhető a különféle írásokban, cikkekben, inkább egy olyan megközelítés, amelyik azt sugallja, hogy az élet sokkal összetettebb annál, mintsem hogy problémái a gordiuszi csomót átmetszve lennének megoldhatók. Azok, akik kritizálják a visszaadási folyamatot, azok is inkább ehhez hasonló szempontokat vetnek föl. Találkoztam olyan hangokkal is - ritkán ugyan -, amelyek az egyház kapzsiságát, pénzsóvárságát feltételezik a visszaszerzési folyamat mögött, és ugyancsak felbukkan a szkepszis motívuma is: vajon az egyház fog-e tudni mit kezdeni ezekkel az épületekkel, amelyeket visszakap, képes lesz-e folytatni azokat a tevékenységeket, amelyeket ezek az épületek - főleg oktatási, karitatív funkciókról van szó - mindeddig állami vagy önkormányzati kezelésben végeztek. Tehát ez a témakör valamivel kevésbé pozitívan jelentkezik a sajtóban, de túlnyomórészt még mindig a pozitív hangvétel az uralkodó.
A harmadik témakör, amelyet áttekintettem, a jövedelemadó egy százalékának átutalása. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy ez a lehetőség két fázisban merült fel a magyar belpolitikában. Először akkor, amikor egyáltalán intézményesítették, hogy az állampolgárok jövedelemadójuk egy százalékát átutalhatják egy általuk kiválasztott szervezetnek. A lehetőséget megteremtő politika és a történelmi egyházak között meglehetősen éles összeütközést eredményezett a lépés. A sajtó ezt úgy interpretálta, hogy a történelmi egyházak félnek a megmérettetéstől, az egyházaknak pedig kevéssé sikerült a sajtóban megmutatni érveiket az elzárkózás - ti. elzárkózásukat attól, hogy számukra is át lehessen utalni a jövedelemadó egy százalékát - mellett. Tehát a sajtóból itt valóban egy inkább kritikus kép rajzolódott ki a megmérettetéstől megrettenő egyházakról. A jövedelemadó átutalásnak problémája egy évvel később más összefüggésben jelentkezett. Ugyanis ekkortól kétszer egy százalékot lehet szabadon választott célra ilyen formán felhasználni, az első egy százalékot bármely, bizonyos jogi kritériumoknak megfelelő alapítvány és jótékony szervezet számára, a második egy százalékot pedig egyházaknak, illetve egy bizonyos jótékonysági alap részére utalhatta át. Az a különbség a kettő között, hogy a második egy százalékban az egyházaknak sokkal kevesebb szervezettel, tiszteletreméltó céllal kell versenyezniük. Tulajdonképpen itt a hittel kapcsolatos támogatási szándék az önmagában van és nyilatkozik meg, tehát itt a katolikus egyház csak más egyházakkal versenyez. A téma tehát kétszer merült fel a magyar sajtóban, és a második alkalommal már sokkal kevésbé váltott ki ellenkezést. Az ezzel kapcsolatos sajtóban nyilvánosságot kapott állásfoglalások is gyakorlatilag elfogadóak voltak. Tehát itt a probléma megoldódásáról, a közvéleményben, a sajtóban való elsimulásáról beszélhetünk.
Most pedig rátérnék a dávodi leányanya ügyére. Nagyon nehéz néhány szóban összefoglalni a történetet, nagyon nehéz úgy összefoglalni, hogy az ismertetés ne sértse az ügyben állást foglaló egyik vagy másik véleményalkotó csoport felfogását. Miért is? Megpróbálok erre válaszolni szociológusként, médiaszakemberként, ahelyett, hogy megpróbálkoznék az elfogulatlan esetismertetés szinte lehetetlen feladatával. Azért tehát, mert az ügy körül zajló vitában a vitázó csoportok fegyverként használták a nyelvet. Fegyverként használták azt, hogy egy tizenhárom éves fiatal nőről van szó - próbálom semlegesen fogalmazni - és ha valaki "kislányt" mondott, akkor ez a szóhasználat már állásfoglalásnak tűnt. Úgy érvelt az egyik párt, hogy ne nevezzünk kislánynak egy tizenhárom éves testileg érett nőt. Emögött az a feltevés húzódott meg, hogy ha kislánynak nevezem, azzal már azt az érvelést támogatom, hogy nem helyes, ha egy kislány megtartja a gyerekét. És így tovább. Vitatták azt, hogy leányanyának nevezzék. A legkülönbözőbb szóhasználatok váltak a vita tárgyává - és ennek megfelelően az ebben a témában írott cikkek nyelvezete sokkal élesebb lett, sokkal kihegyezettebbé vált, mint amilyen a korábban tárgyalt témák esetében volt. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy az egyház ebben a vitában inkább mellékesen szerepelt. Két egyházi személyt érintettek közvetlenül az eseményekben, de nem ők képezték a vita tárgyát. Azért érdemes kitérni arra, hogy ezek miként szerepeltek a vitában. Maga a kontroverzia tulajdonképpen először exponálta Magyarországon - az Amerikában megszokott élességgel - a pro life és a pro choice álláspontok összeütközését. Nagyon jellemző, hogy Magyarországon ez a két fogalom nem ismert, tehát az életpárti és a választás jogát pártoló csoportok ebben a vitában nem artikulálták magukat ezekkel a kifejezésekkel. Hadd kerüljem még egy körrel a forró kását, és hadd oldjam egy picit ennek a témának a tényleg eléggé tragikus és talán egy picit nyelvi eszközökkel is felfokozott feszültségét. Tom Lehrer, amerikai matematikaprofesszor, aki szabadidejében zongorázik és kuplékat énekel, egyfajta cinikus tiszteletlenséggel kifiguráz mindenféle szent vagy magát szentnek tekintő embert, politikát, mozgalmat, bármit. De cinizmusa talán mégiscsak értéktiszteletből fakad. (Mondom ezt én, mert szeretem Tom Lehrert.) Van egy olyan dalocskája, amelyik egy rendezvényről, a National Brotherhood Weekről szól, a Nemzeti Testvériség Hetéről. Azt próbálják elérni a rendezők, szervezők, hogy az amerikaiak szeressék egymást. Az erről szóló dalocska a következőképpen kezdődik: "Bizonyára mi mindannyian egyetértünk abban, hogy szeretnünk kell egymást. És én tudom, hogy vannak emberek, akik nem szeretik az embertársaikat. És én gyűlölöm ezeket az embereket!" Hasonló mentalitás jellemezte a katolikus sajtót is a dávodi üggyel foglalkozó cikkekben, de számos esetben, pártállástól szinte függetlenül, a legkülönbözőbb újságírók, publicisták így álltak hozzá az esethez és a körülötte zajló nyilvános vitához. Ritkán fogadják el szembenálló szereplők azt, hogy a másik oldal, ha téved is, ha most rossz eszközhöz nyúlt is, szándékaiban azért tisztességes lehet. Ez nagyon ritkán jelenik meg a cikkek hangvételében: Jogi elemzők úgy fogalmazzák ezt meg, hogy értékek állnak egymással szemben. Mindkét oldalon értékek vannak. És lehet, hogy az egyik érték mellett foglalunk állást. De tudnunk kell, hogy ezzel egy másik értéket sértünk. És fordítva, ha a másik mellett foglalunk állást, tudnunk kell, hogy az is egy fájdalmas döntés, mert akkor az egyik értéket sértjük. Hát ez az, ami hiányzik azokból az újságcikkekből, amelyek ezt a témát tárgyalják.
Van egy másik sajátossága az esethez kapcsolódó vitának. Az egyházi lapokból és világi lapokból ugyanúgy nem derül ki, hogy pontosan mi is történt. A témával kapcsolatos összeállításában az Új Ember a következő módon adja elő az egyházi személyeknek az érdekeltségét ebben az ügyben: "A dávodi plébánián a kislány nem gyónt a plébánosának, hanem beszélgetett vele. Mások jelenlétében. Ráadásul arról, amit már a fél falu tudott, a leány diáktársaitól kezdve a falu állami tisztségviselőiig. Semmilyen formában nem szeghette meg tehát a titoktartást a plébános. Kormos Miklós káplán pedig, aki Baja város és környékének ifjúsági referense, egészen a kislány kórházba kerüléséig nem is találkozott személyesen a lánnyal." Azt, hogy ebből mennyire nem derül ki, hogy mi történt, azt azok tudják, akik a sajtót más szempontból olvasták és hallgatták a rádiót, néztek televízióriportokat. A másik jellemzője az ezzel kapcsolatos egyházi sajtóbeli cikkeknek az, hogy szégyentelen pártpropaganda folyik az ügy kapcsán a katolikus sajtóban. És olyan hangvétellel, ami az én számomra a bulvárlapok hangvételével rokonítható. Ezt a hangvételt még azzal is lehet jellemezni, hogy egy nagyon felfokozott szóhasználat és hasonlathasználat, csak idézném azt, hogy a Keresztény Élet című hetilapban ez az ügy a következő párhuzamokba kerül: "mint ahogy elbukott nemzete százötven évvel ezelőtti szabadságharca is, véres kimenetelét ismerjük. Idegen erőknek útjában állt a magyar szabadság, a magyarság szabadsága, ma sincs másként. Bizonyos erők megemlékeznének, hogy a te és sok százezer kicsiny társad tudatosan megtervezett brutális kiirtásával eljussunk egy rabszolgasorsra éppen elegendő hatmilliónyi lakossághoz." Ezen kívül még Hunyadi Lászlóra utal: "Hunyadi Lászlóra negyedszer is lecsapott a hóhér bárdja, kivégzésed előtt legalább háromszor utat nyerve, neked sem kegyelmeztek. Nem tervezett léted megjelenésére gyilkosság a válasz." Tehát olyan szóhasználat, ami valahol egészen elképesztően kontrasztban áll azzal, hogy ezt a szeretet vallásának nevében írják le. Ezt Kormos Miklós, az ügyben érintett bajai káplánnak a cikkéből idéztem. És még egy idézet. "A médiák féligazságai, amelyek veszélyesebbek a hazugságnál, a megtévesztések, rágalmazások, elhallgatások, sátáni fegyvertára az ország-világ előtt felvillant."
Összefoglalóan tehát azt mondanám, hogy a nyomtatott sajtóban egyfelől az egyházzal szemben egy kritikus, de az esetek túlnyomó többségében nem rosszindulatú kép tárul fel, és másfelől pedig azt mondanám, hogy bizonyos esetekben, amikor az érzelmek és az indulatok fölzaklatódnak, és amikor mindenki valami egészen mélyről, szinte a tudat legmélyéről artikulálja a saját félelmeit, a saját érzéseit, az egyik publicista azt mondja, hogy ha abortusz lehetséges, akkor őt, mint felnőtt férfit is most már nemsokára ki fogják irtani, vagy kiirthatják, tehát ilyen félelmek artikulálódnak, ezekben az ügyekben viszont sajnos néha elszabadul az indulat, és mindkét oldalon nagyon erős szavak, néha sértő kifejezések is elhangzanak. Én azt hiszem, hogy nem kétséges, hogy a kétféle jelenlévő folyamat közül melyik az, amelyiket pozitívnak tekinthetünk, és ahol az egyház és a magyar sajtó viszonya a jövőben artikulálódhat.
Jegyzet
[1] Szociális körlevél: Igazságosabb és testvériesebb világot! A
Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez
a magyar társadalomról (1996) [vissza]