Vallásfilozófus vagyok, ezért hozzászólásom egy vallásfilozófus szerény hozzájárulása a témához. Számítok arra, hogy a teológusok túl sok spekulatív-bölcseleti, a filozófusok túl sok pozitív-vallási elemet találnak majd mondanivalómban.
A vallásfilozófia két különös beszédmód, a filozófia és a teológia nem kevésbé különös ötvözete. Korunkra e két különös beszédű világlátás mindegyike elcsendesedett. A kritikus filozófia szavára nem hallgatnak, az ítélő vallástól pedig elfordulnak. Az üzemszerűség látszata és a piaci forgatag senkit ne tévesszen meg: csak a domesztikált fajták népszerűek, azok, amelyek semmi mást nem mondanak, mint amit a világ amúgy is tud, vagy nagyon szeretne elérni - de mélyre hatoló, s ezért kockázatos eszmélődés, vagyis igazi filozófia, illetve drámai, s ezért kockázatos megtérés, azaz, igaz vallás nélkül.
Az integráció ma politikai-gazdasági fogalom, amelynek szellemi tartalma homályos. Integrálni, azaz, egésszé alakítani csak olyasvalami tud, ami maga eredendően egész. Az érdekek világában főszereplő anyagi gazdaság nem eredendő egység. Az anyag alapján nem lehet egységesíteni, hanem csak kompromisszumokat lehet kötni, ideiglenes koalíciót létrehozva. Integrálni politikai alapon sem lehet, hiszen a politikum eleve a sok-szerűség, a részérdekek képviseletében létrehozott konfliktusmentes fennállás elve. Politikai részek soha nem egyesülhetnek mássá, mint politikai egységgé, ám a politikai egység nem a részekre töredezettség állapotának megszüntetése, hanem az állapot optimalizálása.
Hogyan lehetséges egységet teremteni a sokrétűségben? - ez a kérdésünk. Az egység megteremtésének feltétele az, hogy az integrálandók tartalmazzák az egység alapját, ha nem is teljes valóságában, de legalább potenciálisan. Ezt a filozófia úgy fejezi ki, hogy az egységnek ontológiailag meg kell előznie a sokaságot. Így az integráció nem egyéb, mint az eredendő egység megvalósulása vagy megvalósítása.
Mit tud mondani erről az eredendő egységről a teológia? Az egyesítendő szereplők, amelyekről a teológia tud, a következők: ember és természet, Isten és ember. Az egység alapja Isten. Az egységről való alábbi elmélkedés a bibliai modellben mozog, e modell két alapkijelentése körül: (1) a világ, a természet, az anyag Isten teremtése, amely (2) az emberre van bízva. A bibliai modell középponti, értelemadó metaforája a szó, ige, logosz. Ennek alapján vázoljuk fel az egység teológiáját.
A teremtés szóval történik, ami logosz, ezért a létezés logosz-szerű, értelmes. A teremtett valóság legátfogóbb megjelölése: természet. A természet magában foglalja létének alapját, Isten kimondott szavát, a logoszt mint törvényt (lex). A természet létének a törvénye Istennek a semmiből létet fakasztó szava, amely létre-hív és létben tart. Az anyagi természet tehát Isten kimondott szavának kézzel fogható és értelemmel felfogható realitása. Léte a semmiből fakad (avagy a semmivel határos), ezért esetleges, kontingens, de Isten szava fenntartja azáltal, hogy Isten a semmibe belemondja a létezés törvényét, a "legyen!"-t, mely az így létrejövőnek stabil támasztékul szolgál. Ez a támaszték a természet fennállásának, működésének törvénye, röviden a természettörvény (lex naturae), illetve a szabad önrendelkezésű lényekre érvényes természeti törvény (lex naturalis). Ameddig a természet ennek engedelmeskedik, és Isten nem vonja vissza e törvénynek érvényességet, vagyis a természetnek létet adó szavát, addig a természet fennmarad.
A természet létének alapjában benne van Isten kimondott szava (lex). A szó mint szó értelme az, hogy meghallják és válaszoljanak rá. A válasz lehet elfogadás és viszontközlés, de lehet elutasítás és megsemmisítés. A szó sorsa a meghallásban, írott szó esetén az olvasásban dől el. Ha a természet szó (logosz), textus, olvasmány (lex), akkor sorsa van, amely az olvasásban dől el. Itt lép be a Biblia másik tanítása: a természet az emberre van bízva. Az iméntiek alapján ezt így fogalmazzuk meg: az ember a természet olvasója, s ezáltal sorsának meghatározója.
A természet létezésének története két szálon fut. Az egyik a kimondása, azaz, a megteremtés. Ennek alanya a teremtő Isten. (Ez, mondhatjuk kissé frivol fogalmazásban, rendben lezajlott.) A másik az anyagban megtestesült szó mint írás olvasása. Ennek alanya a megismerő ember. (Ennek kimenetele egyelőre kérdéses.) Az önmagában valóságos szöveg akkor válik élővé, ha olvassák: a szöveg létének értelme az, hogy értőn olvassa valaki, akinek a számára mond valamit. A szöveg ilyetén olvasása nem mellékes történés a szöveg számára, hanem létének megemelése, értelmének megvalósulása az őt olvasó létének gazdagítása által. A törvény így hangzik: aki adni tud, maga is gyarapszik. Ennélfogva a természet mint textus számára nem közömbös, hogy csupán kezdetben kimondatott, majd olvasatlanul, betűibe zártan, törvényeinek vakon engedelmeskedve tenyészik, vagy akad értő olvasója, aki létét felemeli, s akinek a létét cserébe ezért gyarapíthatja.
Az a bibliai tanítás, hogy a világ az emberre van bízva, azt jelenti, hogy a világot az embernek kell kibetűznie, megértenie. Amiként az ember is csak akkor létezik valóságosan, ha megszólítják, ha van történetének olvasója, akinek számára írni, élni-létezni érdemes, ugyanígy a természet, az anyag az őt értőn olvasó ember számára van: az ő szemében válik világgá. Ugyanakkor ezen esemény közben válik az ember valóban emberré, ráébredvén önmagára mint világ-látóra.
Az anyag törvényeinek feltárása, azaz, létének betűzgető olvasása (lego) a tudomány, mint a természet olvasata (lex). Az ember azért képes megismerni a természetet, mert rendelkezik az olvasás képességével (intellectus, inter-lego). Mivel erre a legsajátabb képességére éppen a természet olvasása, megismerése közben ébred rá, ezért ez az önismeretet termő ráébredés, a természet mint textus ajándéka az ember számára. Amennyiben az önismeret létgyarapodás, annyiban az ember önismeretét lehetővé tévő természet nem csupán vegetatíve tartja fenn az embert, hanem mint megismerésre felkínálkozó valóság, létében is gyarapítja. Ugyanakkor a természet megismerésével, törvényének megértésével, létének olvasásával az ember felemeli a természetet, amennyiben e megismerés betölti a természet mint textus értelmét. Két szereplő, a megismerésre váró természet és a megismerésben önmagára ébredő ember találkozása történik tehát, melynek során mindkettő gyarapszik létében.
A létgazdagító találkozás a szellem. A szellem esemény, megvalósulás, valamely folyamat csúcspontja, megismerés és minőségi gyarapodás. Esetünkben: természet és ember értő találkozása. Ha a teremtés mint textus az ember értő olvasásában nyeri el értelmét, s ennek megvalósulása a szellem mint szöveg és az olvasó kölcsönös létgyarapító találkozása, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a mindezt kigondoló Isten találkozásokban gondolkodik. E következtetésünket megerősíti a bibliai üdvösségtörténelem tanúsága, mely szerint Isten a találkozások Istene. Ha pedig valljuk a teremtő Isten és a történelem Istenének azonosságát, akkor azt kell mondanunk, hogy a létezés és a történelem értelme a találkozás: az ember és természet, ember és ember, Isten és az ember találkozása. Az előbbi kettő a szellem, illetve a humanitás megvalósulása, az utóbbi az üdvösségé.
Ha az integráció a felek valódi találkozása, akkor van benne szellem és van benne humanitás, de hogy üdvösség is legyen benne, ahhoz több kell, olyasmi, amivel nem rendelkezünk: kegyelem.
A hozzánk intézett kérdést ezzel megválaszoltnak tekintjük. Felvázoltuk az "integrációt is segíteni kész teológiát" a teremtésről szóló bibliai tanítás alapján. Arról a síkról, amelyre az európai integrációnak nevezett folyamat során többnyire gondolnak, szándékosan nem szóltunk. Ám a mondottakból levonhatók a megfelelő következtetések, melyeket a létgyarapító találkozás mint a szellem eseményének eszméje köré ajánlunk kiépíteni. Mi befejezésül csupán a következőkre szorítkozunk.
A kérdés az volt, mit tehet az egységért a teológia? Erre megadtuk a választ: azt teheti, amire egyáltalán képes. A teológia a vallási tapasztalatra támaszkodik, amely szerint az ember maradandóan rá van utalva egy általa nem uralható hatalomra, erőre. Ez a ráutaltság minden vállalkozásának sikerét elvileg veszi ki az ember számító rendelkezése alól. Az embernek ezt az alapvető léthelyzetét a filozófia a kontingencia és a végesség fogalmával jelöli. A filozófia akkor szolgálja az embert, ha kritikusan figyelmezteti végességére, képességeinek határaira. A teológia viszont akkor szolgálja az embert, ha arról tanúskodik, hogy létfeladatának megoldásában nincs bezárva a végességbe, mert a végességen túlról is érkezhet - s mint hirdeti, már érkezett - segítség. Ennél többet nem tehet. Hogyan is tehetne? Aki úgy véli, ez kevés, az nem tudja, mit beszél, s nincs tisztában ama súlyos kifejezések jelentésével, mint üdvösség, kegyelem - Isten. Mindenesetre a teológia csak annyiban válhat lényegessé, amennyiben komolyan veszi e fogalmak tartalmát, s azt, amit általuk hirdet: Isten ki nem érdemelt odafordulását az emberhez, amelynek abszolút kezdete a teremtés; a létezés mint a találkozás-események színterének megalkotása. Ezt akkor veszi halálosan komolyan, ha úgy viselkedik, ahogy az Isten felé forduló embernek viselkednie kell: hitvallóan imádkozik, és megvallja minden emberi egység-cselekvés mint találkozás végső értelmességének személyes alapját.
A vallás instrumentalizálódása ellen a leghatározottabban tiltakozunk. A teológia nem közvetít értékeket, hacsak azok számára nem, akik szabadon és elszántan belépnek az általa észlelt dimenzióba, és abba az irányba tekintenek, ami felé a hit mutat. Ők azután maguktól rátalálnak az értékekre is. A többiek, a kívül maradók számára mindez pantomim. Ezt a teológiának el kell viselnie, nem bocsáthatja áruba magát. Csak hitét, s a belőle fakadó reményt mutathatja fel, azt viszont jól láthatóan és mindenki által kivehetően kell tennie.
Nem kell különleges teológia az integráció különleges feladatához. Az a teológia kell, ami egyáltalán teo-lógia: Istent mint az egység végső alapját megnevező hitvalló beszéd. Ez viszont nélkülözhetetlen. Mert míg a filozófia csak a lehetőség alapjáig tud eljutni, az a priori tartományáig, miáltal megfogalmazza az egység eszméjét, addig a teológia ezen eszme tartalmának a valóságossága mellett tanúskodik, hirdetvén az üdvösségtörténelemként ünnepelt egyesítő találkozások ténylegességét és valódiságát. A társadalmi integrációt tehát azzal segíti, ha az Istennek nevezett eredendő egység valóságát mindegyre és töretlenül, folyamatosan és rendületlenül, szünet nélkül és fáradhatatlanul, állhatatosan és kitartóan, ismét és ismét mondja, hirdeti, hitelesen megvallja mint teo-lógia: e végső egység Szavának engedelmes értője.
A többi a szakértők dolga.
(Megjegyzés) Azért választottuk az egység teológiájának felvázolásához a természet és ember kapcsolatát, és nem az üdvösségtörténelemnek nevezett eseménysort - holott ez lett volna a nyilvánvaló megoldás -, mert míg ez utóbbit ma már Európában sem ismeri mindenki egyformán vagy kellő mértékben, addig az előbbi, ember és természet viszonya mindenki számára egyaránt ismerős, noha egységes gondolkodásmódról és nyelvi megfogalmazásról ebben a tárgykörben sem beszélhetünk. Mégis, a természet az a valóság, amellyel mindenki - többé-kevésbé - közvetlen kapcsolatban van, ellentétben az üdvösségtörténettel, amely sokak számára teljességgel érthetetlen, és még a vallásgyakorlók jelentős hányadának fülében is csupán az ünnepi prédikációk emelkedett retorikájának homályos tartalmú állandó tartozéka. Pedig nyilvánvalóan könnyebb lett volna az egység és az integráció teológiáját az emberi történelemben munkálkodó Istenről szóló igehirdetés alapján felvázolni, kivált egy olyan esemény, mint az európai integráció vonatkozásában, ami a legteljesebb mértékben történelmi fejlemény. Mindazonáltal a teológiának számot kell vetnie azzal, hogy manapság melyik az a mindenki számára hozzáférhető tapasztalati terület, amelyre vonatkoztatva érzékletesen elmondhatja üzenetét. Tény, hogy a történelemnek a hit számára tapasztalatot jelentő észlelését alaposan megnehezíti a történelemmel szembeni modern szkepszis. Ebből nyilvánvalóan súlyos hátrányok származnak a teológiának az európai egység-eszme megvalósítása érdekében lehetséges hozzájárulására nézve, amennyiben ennek az egységnek a megvalósítása történelmi perspektíva nélküli aktuális politikai feladatnak látszik csupán, amelynek megoldása nem értelmet és jelentést kereső reflexiót, nem szellemi megfontolást, még kevésbé teológiai perspektivitást igényel, hanem jogi, gazdasági szakértelmet, az aktuális problémák gyors és szakszerű kezelését. Márpedig ha valamely eseményt nem a történelem dimenziójában észlelnek, akkor a történelem üdvösségi dimenziójával operáló teológia értelmezését sem értik vele kapcsolatban, s a teológiai megfontolásokat irrelevánsnak tekintik. Történelmi retorikában persze nincs hiány, s a vallások vezetői is udvarias meghallgatásban részesülnek, reprezentatív konferenciákra is kerül pénz, de a történelmi léptékű gondolkodás méltósága már régen odavan, így a teológia is nehéz helyzetbe került. Ezért választottuk a fenti érvelési stratégiát. Bár a zsidó-keresztény istentapasztalat elsőlegesen a történelem dimenziójában jelenik meg - Jahve nem természeti Isten, hanem a történelmi folyamatot megalapozó szövetség Istene -, a találkozásban megvalósuló egység ember és természet viszonyában is teologumenon, hiszen a történelem Istenének és a teremtés Istenének azonossága a bibliai hitvallás egy alapvető eleme. Tagadhatatlan, hogy manapság nemcsak a történelem, hanem a természet vonatkozásában is nehéz Istenről beszélni, hiszen amiként a történelem tapasztalati mezőjét a társadalomtudományok aknázzák ki, s nem engedik át a teológiai reflexiónak, ugyanígy állunk a természettel, amelyet pedig a természettudományok foglaltak le maguknak, s itt sincs magától értődő helye az Istenről való beszédnek. Éppen ezért zártuk gondolatmenetünket a beszédre való felhívással. Egyebet nem tehet a teológia. S még ezt is nagyon nehéz jól tenni.