Amikor 1963 októberében Budapesten az első és mindmáig egyetlen nemzetközi méretű magyar néprajzi kongresszust rendezték,[1] a fő szervező, Ortutay Gyula "Kelet és Nyugat között" címszóval foglalta össze a konferencia és a maga legfőbb mondanivalóját. Még arra is kitért, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így gondolnak a maguk kultúrájának alapvető dichotómiájára. Éppen a Horovitz-emlékkönyvre utalva azt is megemlíti, hogy a zsidó kultúra is így értelmezi magát. Hozzátehetjük: mára ez az értékelés igazán találó.
Ám a magyar kultúra "Kelet és Nyugat közti" voltának ennél pontosabb és részletesebb zsidó kontextusát is említhetjük, és ez éppen a Scheiber Sándor nevét viselő iskola falai között igazán szükséges, illő feladat.
Ha azt újra és újra hangsúlyozzuk is, hogy a középkori magyarországi kultúra Róma és Bizánc között alakult ki, az újkori magyar kultúra pedig elválaszthatatlan a reformáció, majd az ellenreformáció átütő, ám mégsem határtalan sikerétől - mindezek mellett meg kell említeni egy további összetevőt is. Nevezetesen a zsidó kultúra jelenléte több mint egy évezrede máig is befolyásolja a magyar művelődést. Voltaképpen van áttekintésünk a magyarországi zsidó kultúra történetéről (noha ez lehetne teljesebb is, modernebb is), úgyhogy mindenki tudhatja, hogy már a honfoglalók között is voltak zsidó vallásúak, és a sokszori üldöztetés, kiűzés ellenére mindmáig vannak.
Persze, hasonlót mondhatunk akár a környező országok közül többről is. Most azonban nem erről kell beszélnünk, hanem arról, hogy ez az együttélés egyfajta "komparatív kulturális modell" létrejöttét is lehetővé tette. Különösképpen azáltal, hogy sem a zsidók, sem a magyarok nem voltak azonosak szomszédaikkal - az egyedülállást akár párhuzamos jelenségként is értelmezhették a "nemzetkarakterológiára" törekvők. Nem is említem, hogy nemcsak a XVIII. századig, hanem még jóval ezután is (nem is mindig nyelvi ismeretek nélkül) a magyar nyelvet "keleti" nyelvnek, következésképpen a magyarokat magukat is "keleti népnek" tartották. Itt ugyan a szkíták meg a perzsák voltak a favorizált "ősök és rokonok" - mára már a sumérok kerültek e piedesztálra -, ám héber eredetűnek is elég sokan vélték a magyart (legalábbis a nyelvet).
Az analógiakeresés azért ennél tovább is jutott. Köztudott, hogy nem csupán mondjuk Károli Gáspár tartotta a zsidók és magyarok sorsát összemérhetőnek, hanem a volt wittenbergi diák, Farkas András verses krónikája is (Az zsidó és magyar nemzetről - nyomtatásban megjelent 1538-ban egy lutheránus káté függelékeként) részletesen foglalkozik a zsidó és a magyar történelem egyeztethető vonásaival. Jellemző, hogy szerinte a magyar honfoglalás (pontosabban a Szkítiából való kijövetel) pontos párja a zsidók Egyiptomból való kivonulásának majd az Ígéret Földjén történő honfoglalásnak.
Az is sajátos jelenség, hogy nálunk a reformáció radikális továbbfejlődése nemcsak az antitrinitariánizmusig jut el, hanem a "szombatos" egyházig is. Voltaképpen már az 1570-es években megjelent e törekvés, amelyet Eössi András nemes úr, a költő Bogáti Fazakas Miklós, 1604 után pedig Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja irányítanak. Noha már 1595-től törvényekkel próbálják felszámolni e "zsidózó" gyülekezetet, a hívők ("rajongók") kiirtása csak a Soá korában következik be, nevezetes telephelyüket (Bözöd) pedig Ceauşescu völgyzárógátjának hullámai árasztják el.[2]
Még így is egyedülállóan gazdag az emlékanyaguk a magyar kultúrában. Nem is feledkezhetünk meg erről az analógiáról és alternatíváról, ha a magyar kultúra "Kelet és Nyugat közti" helyzetét mutatjuk fel.
Annál fontosabb ez a zsidó-magyar homologizálás, mivel elég ritka jelenség Európában. Vallástörténetileg nem egészen társtalan, sőt igazán különös változatai is vannak egy későbbi vallást a korai zsidó valláshoz homologizálásnak (ilyen például a mormon egyház). De vagy csak egy-egy mozzanatra terjed ki, mint a "hetednapi" adventisták, Jehova tanúi stb. esetében, vagy csak az "újszövetségi", a "jézusi" zsidósággal való azonosulást vállalják föl. Még a szabadabban szárnyaló művészetekben sem gyakori a valóban zsidó homologizálás. Sienkiewicz Quo vadis? című regénye, Bulgakovtól a Mester és Margarita vagy akár Milton eposza csak ilyen "keresztény" judaizálás. Azért Händel oratóriumai vagy Verditől a Nabucco jelzik, hogy volt ilyen azonosítási tendencia. Ez azonban nem az életre, csak a szerepre terjedt ki.
Tudjuk, hogy ez a különös identitásátadás, olykor identitás-változtatás később sem szűnt meg a magyarok körében.[3] Ugyan nem eredeztetem innen a vészkorszakban valóban segítők nem egyszer magukra nézve is kockázatos tevékenységét, ám az is biztos, hogy ilyen tradíció nélkül nálunk még kevesebben cselekedtek volna így.
Ezt a jelenséget, ezt a hagyományt nem méltattuk eléggé, pedig tény, sőt akár büszkélkedhetünk is vele - ha valaki éppen büszkélkedni akar vallásával, toleranciájával, vagy éppen identitásával, ennek nagyon is tág határaival.
Ha éppen most az "európai integráció" az aktuális lózung, sőt talán távlat is, a mi részünkről ezt az említett, pluralista identitás-módosítást is illene belevinni, továbbadni. Ez egykor éppen az volt, amiről most, a jubileum évében úgy szoktak beszélni: shalom spiritualita.
Jegyzetek
[1] A budapesti néprajzi konferencia anyaga: Gy. ORTUTAY - T. BODROGI (szerk.),
Europa et Hungaria. Congressus ethnographicus in Hungaria 16-20. X. 1963. Budapest,
Akadémiai, Budapest, 1965. [vissza]
[2] Egyháztörténeti adatok: ZOVÁNYI J., Magyarországi protestáns egyháztörténeti
lexikon, A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya,
Budapest, 1977[3]. (Például a Szombatosok címszó.) [vissza]
[3] Két szubjektív, identitáskereső munka: KOVÁCS A., Vallomás a székely
szombatosok perében, Kriterion, Bukarest, 1981; KOVÁCS M. M. - Y. M. KASHTI
- ERŐS F. (szerk.), Zsidóság, identitás, történelem, T-Twins, Budapest,
1992. (Korábbi változata egy 1991-es Tel-Avivi konferencia anyaga.) [vissza]